Egy borongós délutánon Katalin és barátnője, Eszter egy belvárosi kis kávézóban ültek Budapesten. A hangulatos helyet egy régi téglafal, meleg fényű lámpák tették otthonossá. A pincérlány sürgött, forgott, bár láthatóan nagyon fáradt és kedvtelen volt, de igyekezett kiszolgálni a vendégeket. A kávé illata sűrűn lengedezett a levegőben, a halk zene kellemes zsongást adott a helyiségnek. Miután elfogyasztották az utolsó kortyot a csészéikből, a számla is megérkezett.
Katalin a pincérnőre nézett, majd kedvesen megszólalt: – Köszönjük szépen, nagyon finom volt minden, és igazán figyelmes kiszolgálást kaptunk.
A fiatal lány meglepetten pislogott, mintha ritkán hallana ilyen dicséretet. Egy pillanatig zavartan bólogatott, majd halvány mosollyal felelte:
– Oh, köszönöm! – Hirtelen mintha egy kis pír szökött volna az arcára. – Nagyon kedves maguktól!
Amikor a pincérnő elment, Eszter Katalinra nézett, fejét oldalra billentve:
– Ez most micsoda? – kérdezte halkan, mintha nem akarná, hogy bárki meghallja.
– Visszacsempészem Magyarországra a kedvességet – felelte Katalin komolyan.
– Egyetlen ember nem tudja megváltoztatni az egész országot – nevetett fel Eszter hitetlenkedve.
– Nem is egyedül teszem – válaszolta Katalin.
- Hanem?
- Mindenkivel együtt – mosolyogott Katalin.
Kiléptek a kávézóból a nyüzsgő utcára. Az aszfalton autók suhantak el, egy biciklis hangosan csengetett, hogy utat kérjen a zebránál tébláboló gyalogosoktól. Egy fáradt arcú anyuka babakocsit tolt, miközben másik kézzel igyekezett tartani a mellette ugrabugráló kislányát. Egy idősebb férfi morogva vitatkozott egy taxi sofőrjével, míg egy sötét zakós fiatalember gyors léptekkel sietett el mellettük, fülében vezetékes fülhallgatóval hadarva telefonált valakivel.
Ahogy sétáltak, Katalin meglátta, hogy egy utcaseprő komótos mozdulatokkal söprögetett az járda szélén, éppen a villamosmegálló előtt.
– Köszönjük, hogy ilyen tisztán tartja az utcát! – szólt oda neki kedvesen.
Az utcaseprő meglepetten pillantott fel, majd lassan elmosolyodott.
– Ritkán hallok ilyet. Köszönöm!
Amikor felszálltak a villamosra, a járaton egy ellenőr járta végig az utasokat. Katalin, amikor odaért hozzájuk, elővette a bérletét, majd hozzátette:
– Biztos nem könnyű a munkája. Köszönöm, hogy vigyáz ránk, hogy minden rendben legyen.
Az ellenőr egy pillanatra zavartan pislogott, majd elmosolyodott.
Eszter felsóhajtott:
– Most komolyan, te tényleg hiszel ebben?
Katalin rámosolygott:
– Csak gondolj bele: lehet, hogy a pincérnővel ma még huszonöt ember találkozik. Ha jobban érzi magát, talán ő is kedvesebb lesz velük. Aztán azok az emberek pedig hazamennek a feleségükhöz, férjükhöz, és ők is kedvesek lesznek velük. Aztán ők meg a gyerekeikkel, másnap a gyerekek egymással, amitől a tanítónéni is kedvesebb lesz… és így tovább. Tudod, ez ilyen… láncreakció.
– És ha nem működik? – kérdezte Eszter óvatosan.
– Akkor is megpróbáltam. Ha már egyetlen ember napját jobbá teszem, akkor megéri – felelte Katalin vidáman. – És talán nem lehet egyszerre megváltoztatni az egész országot, de el lehet kezdeni… És a kedvesség majd egyszer vissza is tér hozzánk – tette még hozzá csendesen.
Alig tettek meg néhány lépést, amikor egy kamaszfiú szaladt utánuk:
- Hölgyem! – állt meg mellettük és nézett Katalinra – Elhagyta a pénztárcáját – nyújtotta felé a kis piros tárcát.
