A kanapén kucorgok. Lábaim magam alá húzva, kezemben egy pohár bor. Ma már a sokadik.
Ránézek az üvegre – alig van az alján valami. A hangszóróból John Legend szól. All of me. Végtelenre állítottam a lejátszást.
Kint már sötét van, a szemben lévő ház ablakit belülről világítja meg a sok lámpa. Valahol távolról látom az embereket az üveg mögött. Konyha, valaki főz, nappali, egy alak a tévé előtt, másik konyha, négytagú család ül az asztalnál. Nem tűnnek boldognak innen messziről. Tekintetem tovarebben. Erkélyablak, mögötte gyerekek játszanak, mellettük áll egy nő, hozzálép egy férfi, átkarolja a vállát a nő felnéz rá, csókot váltanak. Elsírom magam. Becsukom a szemem. Az arca azonnal megjelenik lehunyt pilláim mögött. Széles mosolya, amiről azt írta, csak az enyém, miattam van. A meglepetés videó, amit reggel, egy átdolgozott éjszaka után, munkából hazafelé menet készített nekem, hogy megmutassa a napfelkeltét. A sóhaj, ami kiszakad belőle a nevetéssel. Az a millió érzelem, ahogy ott csillog meleg tekintetében. Ahogy abban a pillanatban tudtam, hogy mindent elsöprőn, végzetesen és őrülten szerelmes vagyok belé!
Már egyetem óta ismerem. Egy kampuszra jártunk, de más szakra, más társaságba. Ő volt a bulik lelke, igazi party arc, én meg az eminens stréber. Nem sok közös vonás volt bennünk. Távolról figyeltem, mert őrülten tetszett nekem, bár esélyem sem volt, hogy közelebb kerüljek hozzá. Mindig körülrajongták a csajok, kizárt volt, hogy észrevegyem engem, a jó kislányt. Egyszer még egy buliba is elmentem, ahol ő keverte a zenéket. Húsz percig bírtam, aztán visszarohantam a kollégiumi szobámba és telesírtam a párnám a reménytelen szerelmen keseregve. Az egyetemnek vége lett, jó állást kaptam, megteremtettem az önálló életemet. Természetesen voltak férfiak az életemben. Jóravaló, unalmas és szörnyű alakok egyaránt. Valahogy mindig pocsékul választottam. Amilyen sikeres voltam a munkámban, olyan elátkozott a magánéletemben. Öt éve nyáron, egy borfesztiválon találkoztunk újra.
A vőlegényemmel épp nem tudtam hányadán állok, teljesen elbizonytalanodtam, hogy valóban hozzá kell-e mennem? A barátnőimmel voltam azon a fesztiválon, akik állították, Dénes micsoda fantasztikus parti, ne szenvedjek itt! Nincs semmi baj, teljesen természetes, hogy az esküvő előtt berezelnek az emberek. Én nem berezelt voltam, hanem teljesen bizonytalan. Mintha, aki az esküvő részleteit Dénessel egyeztette előző nap, nem is én lettem volna, hanem valaki, aki saját magamnak adta ki magát. Miközben bennem legbelül, valaki kétségbeesetten kiabált, ne tedd, hozzá ne menj! Ó, jaj! Gondolni sem bírtam már erre az egészre. Inkább ittam. Már jó pár pohár boron túl voltam, amikor úgy döntöttem, lemegyek egyedül a tópartra. Félúton jártam, amikor egy férfihang a nevemet kiabálta. Döbbenten fordultam meg és ott állt András. Még annál is vonzóbb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Külföldön élt, mint megtudtam, csak hazaruccant egy hosszú hétvégére és a barátai elcitálták a borfesztiválra. Aztán meglátott, ismerősnek tűntem neki és utánam sietett. Végül lekísért a partra és hajnalig beszélgettünk.
Vagyis én beszéltem, ő pedig meghallgatott… A nyakába zúdítottam az összes kétségemet a házasság kapcsán. Közben megittunk két üveg bort. Vagyis, az is én voltam inkább… Reggel visszakísért a szállásra – a visszatámogatott lenne a pontos kifejezés –, adott két puszit az arcomra, majd távozott. Bementem az apartmanba, be a szobámba, aztán a párnába fúrtam az arcom, és álomba sírtam magam.
Három héttel később hozzámentem Déneshez.
