A derekam körül kis hurka – pedig egy hét alatt mennyit fogytam már! A lábaim nem olyan szép hosszúak, mint a manökeneknek… Valaha izmosak voltak. Mondjuk még egy hónappal ezelőtt is. Most nem tűnnek annak. Narancsbőr van a combomon! A melleim túl nagyok. És úristen! Most veszem észre, a karjaimnál megjelent az a borzalom! Ó, nem! Az nem lehet! Még csak harmincnyolc éves vagyok… és soha többé nem vehetek fel pántos, vagy váll nélküli ruhát. És a térdem! Ó, jaj, a térdeim is… Az arcom szép lehetne, a nagy barna őzikeszemekkel, a sötétpiros íves számmal… És a hajam. A szép gesztenyeszínű hajam… De most az arcom is cserbenhagyott. Elfordítom a fejem. Krémek után kotorászom, pakolást teszek fel, majd elmerülök a kád vízben. John Legend végtelenre van állítva, úgyhogy ha akarom, ha nem, azt hallgatom. Igazából akarom! A pakolás jó részét elmossák a könnyeim. Siratom a sosem volt életem.
Fél óra múlva kiszállok, leszedem a pakolás maradékát, megmosom, majd megszárítom a hajam. Cseppentek a szemembe, hogy eltüntessem a sírás okozta vörösséget. A dolog egyelőre nem túl sikeres. Nézegetem az arcom a tükörben. Közelről látszanak a halvány szeplők a bőrömön.
Ahogy kifelé indulnék a fürdőből, megint az egész alakos tükörre esik a pillantásom. Csak bámulom magam. A hangszóróból hallom, ahogy John Legend azt énekli „Love your curves and all your edges. All your perfect imperfections” Ó, hát persze! Nézem magamat. Hiszen rajtam csak tökéletlenségek vannak! Hogy is kellhetnék neki? Bárkit megkaphat, ahogy az egyetemen is. Istenem! Milyen ostoba voltam, hogy közel engedtem. Mindig szépen kisminkelve, felöltözve, a kamerán át látott. Ha meglátna így, teljes valómban… Ott állnék, Amerikában – San Franciscoban, hogy pontos legyek –, és nézném a csalódottságot a szemében. Na, nem. Kizárt. Lehetetlen! Milyen jó, hogy nemet mondtam. Micsoda ostobaság ennyi idősen ilyenbe belemenni! Online! Teljesen elment az eszem! „Even when I lose I’m winning” ér hozzám John Legend hangja, miközben dühösen meredek a tükörképemre. Frászt! Én csak veszíthetek. Már veszítettem is! Megint elsírom magam. Utálom magam. Szerelmes vagyok belé! Kezemet a csípőmre simítom. Ó, bárcsak az ő keze lenne. Csak egyszer. Csak egyetlen egyszer érezhetném… Megrázom a fejem. Ebből elég! „’Cause I give you all of me” Ó, hát persze! Széttárom a karom. És ez minden! Ez lenne a minden! Bassza meg! A könnyeim megállíthatatlanul folynak. Durván letörlőm őket a kézfejemmel.
Kimegyek a fürdőből, magamra kapok egy selyem köntöst – legalább valami simuljon a bőrömre. Újra elsírom magam. John Legend tovább énekel. Újra és újra ugyanazt. A laptopomon látom, hogy kilenc üzenetem van Andrástól. Nem nyitom meg. Nem vagyok rá képes.
Ránézek az órára. Elmúlt este tíz. Csodálom, hogy a szomszédok nem dörömbölnek a zene miatt. Vagy csak nem hallom. Szükségem van egy újabb pohár borra. Kifújom az orrom. Megállíthatatlanul bőgök. A konyhába indulok. Csengetnek. Felsóhajtok. Nyilván valamelyik szomszéd. Tényleg hangos a zene. Nem fogom lehalkítani! Szenvedek! Az ajtóhoz megyek, határozottan és dühösen nyitom ki.
Érzem, ahogy a levegő benn szorul a tüdőmben. A szívem próbál ritmust tartani a valósággal, de kiszakad belőle, most inkább csak vergődik, mint egy sebzett madár. Érzem, ahogy nekicsapódik a bordáimnak. A lábam elgyengül. Nem vagyok benne biztos, hogy meg fog tartani. Szerintem részeg vagyok. Becsapom az ajtót. Háttal nekidőlök. Zihálok. A csengő újra felberreg. Megőrülök! Kinyitom az ajtót. Még mindig ott van. A könnyeimen át elmosódottan látom, de ott áll az ajtóban. Kezében virág.
„Even when you’re crying you’re beautiful too” hallatszik bentről John Legend
- Ó, milyen igaza van! – mondja András.
Képtelen vagyok megszólalni. Csak állok ott. Selyem köntösben, mezítláb, könnyáztatta arccal.
- Gondoltam, jobb, ha személyesen beszéljük meg – folytatja, mintha minden nap találkoznánk és most is csak átugrott volna a szomszédból megbeszélni valamit. Amit jobb személyesen, mint telefonon.
Az elmém képtelen felfogni, hogy ott van. Nem tudok beszélni.
- Bejöhetek? – kérdezi és belép mellettem az ajtón. Mintha csak hazajött volna a munkából.
Utánamegyek. Leteszi a virágot az asztalra, megfordul.
- A kedvenc zeném – mondja fülig érő szájjal.
Ó, Istenem, az a mosoly! A szívem zakatol, úgy érzem, mindjárt felmondja a szolgálatot. Ó, nem vettem levegőt. Mióta is? Vagy nem fújtam ki? Kiszakad belőlem egy sóhaj. Összekapcsolódik a tekintetünk. Másodpercekig csak állunk ott, egymás szemébe nézve, aztán ő teszi meg az első lépést. A karjaiba kap és csókol, őrült szenvedéllyel, aztán szerelmet súg a fülembe, közben megoldja a köntösöm övét, s én ott állok előtte meztelen. Minden értelemben. Vágytól remegő, rekedt hangon azt suttogja, hogy gyönyörű vagyok, csodálatos, hogy imádja minden porcikám és látom a szemében, hogy így is gondolja… A szívem meglódul, hozzásimulok.
Érzem, végre otthon vagyok. Hazaértem. Mindegy, hol leszünk, hova megyünk, melyik ország, melyik városában, a karjaiban van az otthonom… „’Cause I give you all of me, and you give me all of you”…
VÉGE
