Belépett a ravatalozóba. A csend szinte mellbe vágta. Hidegnek és üresnek érezte az egész helyet. Ahogy ment előre, a kísérteties csendben csak a cipőtalpa kopogott a kövön. Zavarta ez a hang. Megállt a koporsó mellett, lenézett a benne fekvő alakra. Mintha csak aludna. Sűrű ősz haja csigákban keretezi arcát, melyre ráncokat vésett az idő, mégis gyönyörű. Neki gyönyörű. Szerette volna megérinteni, de nem tette. Belenyúlt a zsebébe és egy kis ékszeres dobozt vett elő. Felpattintotta a fedelét. A puha, vörös bársonyon egy vékony aranylánc feküdt. Ezt szeretette volna a felesége. Ez volt minden vágya. Egy vékony kis aranylánc.
Kivette a dobozból és a szemeket pergette az ujjai közt, miközben gondolatai elkalandoztak. Milyen fiatalok voltak, amikor megismerkedtek! Még alig volt húsz éves, gyönyörű, pajkos kék szemű, ragyogó mosolyú. Az első tánc, amikor a kezét foghatta, az első csók, ajkának bársonya, szinte most is érezte, hogy remegett akkor a szíve izgalmában. Az esküvő, az elmorzsolt könnycsepp a szeme sarkában, amikor megpillantotta belépni a templom kapuján, az apja karján. A nászút a SZOT üdülőben, aztán jöttek a gyerekek, egy fiú, egy lány. És akkor elárulta a titkát. Csak egy kis vékony aranyláncra vágyik. Aztán jöttek a hétköznapok és a gyerekeknek ruha kellett, meg cipő, majd jött az óvoda, az iskola, a karácsonyok, amikor inkább a gyerekek kaptak ajándékot. Ők egymást nem ajándékozták meg. Az első tévé, fekete-fehér – milyen boldogok voltak tőle a gyerekek! Tizenöt év várakozás után megkapták az autót és elmentek a bolgár tengerpartra, az aranylánc ráér még, legyintett a felesége. A gyerekek főiskolára mentek, és aranylánc helyett kollégium, zsebpénz, aztán diplomaajándék lett. Utána a lány férjhez ment, megtartották a lagzit, az aranylánc várhat még. Majd a fiú nősült, aztán jöttek az unokák. „A lánc árán pont megvan a kiságy”,– mondta a felesége és ő hallgatott rá. A másik unokának babakocsi lett a lánc árán. Mindig volt valami más. Pedig tudta, mennyire szeretné azt a láncot. Hányszor nézegette meg a kirakatokban és ő látta a vágyat az asszony kék szemében. Megvehette volna neki, de nem tette. Inkább praktikus dolgokra költöttek. Aztán egy hete – éppen elmentek a gyerekek és az unokák egy ritka közös ebéd után – az asszony kiment a konyhába, hogy elmosogasson. Pár perccel később meghallotta a csattanást. Szaladt a konyhába. A felesége ott feküdt a kövön. Hívta a mentőket, de már késő volt.
– Agyvérzés – mondta az orvos. – Sajnálom uram, meghalt, már nincs mit tenni.
Nem az nem lehet! Az ő csupa élet, pajkos, csillogó szemű felesége?! Hiszen egy fél órája még az unokáját hintáztatta a térdén és együtt kacagtak! Olyan élő és eleven volt! Boldog volt, hogy ott voltak a gyerekek! Régi történeteket mesélt, nevettek. Hogy már nincs? Meghalt? Meghalt. Üres szó. Nem értette. Mellé ült a konyha padlójára, fejét az ölébe vette. A haját simogatta, beszélt hozzá, ébresztgette. Biztosan mindjárt felébred. Kezek a karján, felemelik, könnyek az arcán, szívében remegés, félelem, döbbenet. Este lett. Az üres lakásban ténfergett, a konyhaszéken ülve nézte a helyet, ahol a felesége feküdt nem rég. Egyedül maradt. Véglegesen egyedül. Súlyos, fekete csendben.
Lenézett a koporsóra. A kedvenc ruháját adták rá.
Tekintetét az arcára simította. Érezte, ahogy könnyek kezdenek peregni a szeméből, amelyek elhomályosították a látását. Az évek alatt ki nem mondott szavak mázsás súlyként nyomták a mellkasát, szaggatták, tépték az egész bensőjét, és úgy érezte, megfullad. Harminc év. És annyi, de annyi mindent nem mondott el neki! Sosem mondtam meg neki, hogy mennyire szeretem.
A láncot a nyakára illesztette, de rákapcsolni nem tudta.
– Szeretlek kedvesem – mondta ki hangosan.
De maga is tudta, hogy már késő.
VÉGE
