Mérgelődöm néhány percig, amiért olyan lassan megy a felkelés, aztán jót nevetek magamon, hogy félhangosan zsörtölődöm, miközben egyedül vagyok. Ülő helyzetbe tornázom magam, aztán lábaimat az ágy mellé készített jó meleg papucsba bújtatom. Bárcsak valaki a kezembe adna egy csésze jó forró feketét! Mióta az én Jánosom itt hagyott, jó tizenegy éve, erre persze semmi kilátásom. Eszembe jut, hogy fél évszázadig szinte minden reggel ágyba hozta nekem a kávét. Jó férjem volt. Hiányzik. Nagyot sóhajtok. Arra gondolok, amit legutóbb mondott Zita, az unokám, aki pszichológusként dolgozik, hogy gondoljak ilyenkor inkább arra, milyen szerencsés vagyok, hogy annyi év boldogság jutott nekem. Szerinte nem érdemes azon bánkódni, amit elvesztettünk. Ő úgy véli, hogyha volt mit elvesztenünk, akkor, az hosszú ideig a boldogságunk volt, és inkább tekintsünk erre. Könnyű azt mondani! Különösek ezek a mai fiatalok! Mi sosem foglalkoztunk ennyit a lelki dolgainkkal. Igaz, be kell látnom, hogy amióta az én kis Zitám annyit beszélget velem ezekről a dolgokról, bizonyos tekintetben igazat kell, hogy adjak neki.
Felemelem a fejem és tekintetem a falon lógó képekre függesztem. Két gyermekem van, egy unokám és egy dédunokám. Mindannyiuk képmása ott van bekeretezve, különböző életkorokban, sok-sok fotón. A kisfiam, Gyurika már kicsinek is folyton a földön játszott. Ő sosem kisautót kért, hanem ásót és lapátot. A fekete fehér fotón nem látszik a kantáros nadrágja színe, de én pontosan emlékszem, hogy búzavirág kék volt és a pólója fehér, de mire a fotós lekapta, persze már összemaszatolta mindenét homokkal. Nem sokkal arrébb a képen, már felnőttként, ugyanúgy kantáros nadrágban és pólóban, fején szalmakalappal, guggolva hajol az agyagos föld fölé. Kezében kis ásó és ecset. Valahol Mexikóban készült a felvétel. Gyuri antropológus és régész lett. Nem is nősült meg soha. Minden idejét a munkájának szenteli. Kezem az éjjelszekrényen fekvő könyvre simítom. Ő írta. Sok kötetet publikált már és olyan büszke vagyok rá! Újra a falon függő képeket nézem. Juditkám már kicsinek is sorba ültette a babákat és a mackókat és lelkesen magyarázva tanította őket. Mosolyt csal az arcomra az emlék. Tanítónő is lett belőle. Pedagógus. Szívvel lélekkel és nagy szeretettel végzi a munkáját. Nem egyszer voltam részese az ünnepségeknek, ahol boldogan nézhettem végig, hogy a kis tanítványai mennyire szeretik. Ott van a képeken kislányként, aztán a ballagásán. Amott az esküvői fotója, mellette pedig az elkapott pillanat, amit a vejem örökített meg, ahogy Juditkám a karjaiban tartja az újszülött Zitát. Az a fénykép mindent elmond az anyaságról. Drága kislányom, mennyire szeretett volna három, vagy akár négy gyermeket, de a Jó Isten nem adott többet nekik. Évekig kesergett és a mai napig is elszorul a szíve, ha szóba kerül a téma. Jobbra felül Zitácska áll a fényképen, csípőre tett kézzel, haja két copfba, és széles mosolya egészen a huncut szeméig ér. Míg Gyuri és Jutka is visszahúzódó, csendes gyermekek voltak, addig Zita olyan eleven csemete volt, hogy kitett öt fiút is. Ahogy eszembe jut egy-két csínye, hangosan felnevetek.
Olyan hét éves forma lehetett, amikor Judit kétségbeesetten hívott, hogy képzeljem mit követett el, ez a kis gézengúz!
- Jaj, anya, én már nem tudom mi tévő legyek! – kezdte.
- Mi történt? – kérdeztem tőle.
