- Ki lehet az ilyenkor? – indulok a nappaliba, hogy felvegyem a készüléket.
- Szia, mami! – hallom meg Zitusom hangját.
- Ó, drágaságom! Ilyen korán! De boldog vagyok! – mosolygok a kagylóba, miközben leülök a kanapé szélére.
- Előbb csörögtem ma mamikám, mert Ninának késő délután programja van és tudod, ő is szeretne veled csacsogni.
- Szia, dédike! – kiabál bele a telefonba az én kis kincsem.
- Gyönyörű virágszálam! Milyen programod lesz?
- Karácsonyra készülünk az óvodában – feleli büszkén. – Énekeljek neked?
- Alig várom!
Csengő kislányhangján előad néhány dalt spanyolul. Így aztán nem sokat értek belőle, de mit sem bánom! Órákig elhallgatnám. Amikor elcsendesedik, szívből dicsérem hosszú percekig.
Megtárgyaljuk, hogy mindketten lekváros kenyeret reggeliztünk, hogy az óvodában a barátjának kisöccse született, és hogy az egyik óvónéni férjhez megy. Aztán sietősen elköszön, mondván készülődnie kell. Széles mosollyal hallgatom, ahogy cuppanós puszikat dob a telefon másik végén.
– Ja, még egy fontos, dédike! – kiabál újra a telefonba. – Apa, azóta sose ment ám el ölelés nélkül! Én meg sose szoktam, tudod – kuncog.
Legutóbb, amikor telefonon beszéltünk, egyszer csak Zitus pergő spanyol nyelvre váltott, majd utána azt mondta, hogy a férje épp indulni készült és ő meg utána szólt, hogy ölelés nélkül sosem megyünk el otthonról! És Miquel visszalépett és nevetve magához ölelte.
Olyan kedves ez nekem! Az én anyám mondta ezt mindig nekem és apámnak. Aztán meg én mondtam a gyerekeknek és Jánosnak. Aztán a gyerekek továbbadták és most az unokám is továbbadja a kislányának. És valamiért biztos vagyok benne, hogy majd Nina is továbbadja az ő családjának. Vannak dolgok, amelyek így maradnak fenn generációról generációra. Mint anyám híres kelt rétese, amit még ő is az ő anyjától tanult. Zitus is sokat készíti, és tudom, Nina is hamar megtanulja majd. Elkalandoztam és közben az unokám visszavette Ninától a telefont.
- Egész nap be nem áll a szája! – mondja nevetve.
- Nem is tudom, kire ütött ez a gyerek! – nevetek vele.
- Ó, mamikám, hiszen tudod, hogy amikor várandós voltam, mennyit imádkoztam, hogy olyan édes, és szelíd legyen, mint Miquel, nehogy olyan égetnivalón rossz, mint én voltam kicsinek – kacag.
- Édesem! Dehogy voltál te égetnivalón rossz. Csak cseppet eleven!
- Ezzel anya tudna vitatkozni – bazsalyog.
- Ez igaz.
- Milyen napod volt mamikám? – kérdezi, és olyan szeretet van a hangjában, amivel megsimogat.
Elmesélem röviden a történéseket és Hédit sem hagyom ki. Jól megtárgyaljuk, hogy mi történne, ha a nagybátyja és Hédi találkoznának.
- Na, most pont olyanok vagyunk, mint régen a falunkban Mari néni, meg Vilma néni – nevetek fel.
- Dehogy mamika! Hiszen Gyuri bátyja rokon, és csak őt beszéljük ki. Várj egy picit mami, mindjárt jövök! Tartsd addig a kagylót légy szíves – azzal valami zörgést hallok, meg lábdobogást.
Ebben a pillanatban csengetnek. Most mit tegyek? Még csak szólni sem tudok Zitusnak, hogy az ajtóhoz kell mennem, a telefonzsinór meg nem ér el addig. Bámulom kezemben a kagylót, meg a nappali ajtaját, amin ki kellene mennem, hogy a folyosóra jussak, amiről a bejárat nyílik.
Újra megszólal a csengő.
- Itt is vagyok! – hallom meg Zitus hangját, amitől nagyon megkönnyebbülök.
- Tartsd most egy kicsit te kislányom a vonalat, mert csengettek.
- Persze mami, menjél csak, várok – feleli.
Leteszem a kagylót a készülék mellé, felkelek, és a folyosóra megyek, aztán a bejárathoz lépek. Elfordítom a kulcsot és kitárom az ajtót.
És aztán az égvilágon semmit sem értek! Csak állok ott, földbe gyökerezett lábbal és az agyam sehogy sem képes feldolgozni a látványt.
