Már épp azon gondolkodom, hogy itt a vég, biztosan most omlott össze az agyműködésem, amikor Nina visítva a karjaimba veti magát:
- Dédiiiiikeeee!
Ott áll Zita, kezében a mobiltelefonjával, széles vigyorral az arcán.
- Meglepetés! – mondja, és ölelő karjaiba von.
Továbbra sem tudja a dolgokat összekapcsolni az agyam.
- Felhívtunk, de a mobilról és végig itt álltunk a ház előtt – kacag Zitus. – Megfogadtam a tanácsodat mamikám, hogy kövessem a szívemet. És képzeld – matat a táskájában – írtam egy könyvet. Regény – magyarázza. – Családregény – húz elő egy keményfedeles kötetet a hatalmas válltáskájából. – Ma jelent meg. Holnap dedikálok – hadarja egy szuszra, kipirult arccal. – Személyesen akartam elhozni a Te példányodat –vigyorog szélesen, és a kezembe nyomja a keményfedeles könyvet.
Mivel mozdulni sem bírok, kinyitja nekem. Az első lapra nagy betűkkel ezt nyomtatták:
Mamikámnak. Könnybe lábad a szemem. Közben pedig lassan összeáll a kép és kezdem felfogni, hogy tényleg itt állnak az ajtó előtt.
- Atyaég! – törölgetem könnyes szememet. – Gyertek már be, gyermekeim.
Tényleg én mondtam neki, hogy kövesse a szívét. Mindig ezt mondom. Én is ezt tanultam az anyámtól, ahogy ő is az övétől és mindkét gyerekemnek, majd Zitusnak is ezt adtam tovább.
- Dédike, nézd mit hoztam – néz fel rám Nina.
Látom, hogy a szép szőrmés kabátját gombolja, aztán amikor leveszi, felakasztja a fogasra. Külön helye van az ő dolgainak. Alacsonyabban, hogy elérje. Leguggol, és maga elé veszi a táskáját, majd nagy komolyan kinyitja. Apró keze könyékig merül a puha szövetbe, aztán előhúz egy hatalmas narancsot.
- Reggel szedtem frissen a fáról! Ez olyan édes és lédús, mint amilyet kislány korodban kaptál – nyújtja felém a gyümölcsöt.
Bár fáj minden tagom, leguggolok mellé és elveszem tőle. A narancs illata az orromba kúszik és egyszerre önt el minden érzés. A gyönyörű emlékek, a sok szeretet, figyelem és törődés, amit kaptam az életemben és tovább tudtam adni az utódoknak. Az a végtelen és feltétel nélküli szeretet, amit Nina iránt érzek. Ahogy kezemben a gyümölccsel összekapacsolódik a tekintetünk, egy villanásnyi időre meglátom szép kerek szemében az anyámat és a nagyanyámat. Bár én eddig nyolcvankét évet éltem meg, mindennél biztosabban tudom, hogy az én életem ennél több, és sokkal hosszabb. Valamikor nagyon rég kezdődött az első ősömmel és folytatódik tovább a gyermekeimben, az unokámban, Ninában és majd az ő gyermekeiben, akik szintén továbbadnak majd mindent az ő gyerekeinek.
Ahogy itt guggolunk a folyosó kövén, tenyerünkben a naranccsal, apró kezét nézem a ráncos, májfoltokkal tarkított kezemen, és ahogy a bőrünk összeér és egybeforr a tekintetünk, összekapcsolva a szívünket és a lelkünket, megértem, hogy az élet milyen végtelen.
