Végigsimítok a fényképeken és mindegyiküknek mondok egy-két kedves szót. Jó pár éve rászoktam már, hogy ilyen módon is hozzájuk szólok. A mosdóban, elvégzem a szokásos reggeli dolgokat, aztán a konyhába megyek és odateszem főni a kávét. Amíg az illatos fekete készül, a folyosóra lépek és felveszem a földről az újságot. Tudom, hogy már nem sok értelme van, de mégse tudtam lemondani erről a szokásról és a helyi lapot mindig megrendelem egy évre előre. Korán kelő vagyok, de amikor felébredek, addigra az újságkihordó már bedobja az ajtó leveles részén át. A konyhaasztalhoz viszem és kisimítom a lapokat. Lefő a kávé, amit a furcsa kinézetű csészébe öntök. Még Zituska készítette az óvodában, az egyik anyák napjára. Kicsit göcsörtös, és egy helyen már lepattant a széle, de a világ minden kincséért meg nem válnék tőle. Kezemben a csészével leülök a kényelmetlen székre, és amíg megiszom a kávét, átfutom az újságot. Igazán semmi érdekes sincs benne! Ilyenkor mindig átfut az agyamon, hogy jövőre biztosan nem fogok rá előfizetni, mert egyáltalán nem éri meg! Aztán persze, amikor felállok az asztaltól és a helyére teszem, akkor megsimogat az emlék, ahogy Jánossal minden egyes reggelen itt ültünk az asztalnál a kávénkat kortyolgatva – én a másodikat –, és elfelezve az aznapi újságot, felváltva olvastuk fel egymásnak az érdekesebb cikkeket, majd megvitattuk őket. Ekkor biztosan tudom, hogy igen, mégis elő fogok fizetni rá jövőre is. Hiába, az én koromban az ember nehezen mond le a megszokott dolgairól. Különösen, ha azokhoz szép emlékek kapcsolódnak. Bár egy cseppet sem vagyok éhes, mégis elkészítem a szokásos reggelimet. Egy szelet pirítós, házi lekvárral. Tavaly rengeteg üveggel főztem be. A legtöbbje ott van Juditkámék és Zitus kamrájában, de néhány üveggel megtartottam. Mivel ez a dédunokám kedvenc reggelije, a dédike lekvárja, úgy hívja, így magam is engedelmesen megeszem. Kicsit olyan, mintha így is kapcsolatban lennénk. Amikor majd ma este is telefonálnak, majd megint nevetve meséljük egymásnak, hogy ugyanazt reggeliztük. Elmosolyodom a gondolatra. Reggeli után mindent akkurátusan elpakolok a konyhában, felöltözöm, aztán elindulok a boltba. Kicsinyenként tudom már csak hazavinni a dolgokat, így aztán minden nap elmegyek és csak egy-két dolgot vásárolok. Legalább megvan a napi sétám is. A bolt csak három saroknyira van, mégis elfáradok, mire odaérek.
– Jó reggelt, Annus néni! – köszön rám valaki a bolt előtt, és meglepetten kapom oda a fejem.
