- Hédi? – nézek a középkorú asszonyra.
- Bizony ám! – nevet rám. – Hát meg tetszik ismerni!
- Nem sokat változtál, kedvesem – mosolygok rá.
Hédi a régi szomszédjaink lánya. Mióta az édesanyja otthonba került tíz évvel ezelőtt, azóta nem láttam.
- Osztálytalálkozónk lesz holnap és arra érkeztem. Csak tetszik tudni, egy éve Amerikába költöztem, így aztán előbb jöttem.
Hát mindenki elköltözik – sóhajtok magamban.
Váltunk pár szót. Hédi mesél az új munkájáról, amiből nem sokat értek, de biztosan valami fontos állás lehet. Én elújságolom, ami a gyerekekkel, Zitussal és a dédunokámmal történt.
- És Gyuri merre jár mostanában? – kérdezi, és mintha egészen belepirulna a szavaiba.
- Mexikóban van.
- Még mindig nem nősült meg?
- Nem – felelem. – A tudománynak él és azt mondja, nincs asszony, aki ezt a cigányéletet jó néven venné.
- Ó, azért biztosan lenne…
Nem tudok erre mit felelni. Hajlok rá, hogy igazat adjak neki, de hát nem szólhatok bele a gyerekeim életébe. Elfogadom, amit, ahogyan döntenek.
– Tetszik tudni, hogy milyen szerelmes voltam én a Gyurikába? – folytatja, majd zavarában a szája elé kapja a kezét.
- Ó! Nahát – mosolygok –, nem is sejtettem!
- Régen volt! – teszi hozzá sietve – Még diákkorunkban.
Csinos nő lett belőle és mindig is kedves lány volt.
- Elváltam, tetszik tudni.
- Sajnálom – felelem.
- Ó, nem baj – legyint. – Rendes ember volt a férjem, de nem passzoltunk össze. Valahogy… csak egyszerűen más utakon indultunk el. Barátok maradtunk.
- Hát akkor – kezdem, de igazából nem tudom, mit mondhatnék erre –, akkor ez rendben van így, gondolom.
- Igen. Minden rendben – feleli, de közben szomorúságot érzek a hangjában. – Mennem kell – pillant a karórájára, aztán megölel, és sietve búcsút int.
- Ha beszélni tetszik Gyurival, tessék neki átadni, hogy üdvözlöm – fordul vissza.
- Mindenképpen – intek utána.
Fél perccel később már ott sincs.
Míg a boltban a kosaramba teszek egy liter tejet, egy mosogatószert, egy kis teavajat, és öt szem krumplit, addig Hédi szavain gondolkodom. Mi lenne, ha összefutnának Gyurikával? Az én kisfiam már hatvanegy éves. Hédi is ötvenhat körül lehet. Ismerkednek még ennyi idősen az emberek? Elképzelem az én Gyurim arcát, ahogy a cserfes Hédi eláll. Kis híján felkacagok. Szerintem az én kisfiam kettőt se tudna szólni. Kifizetem a termékeket, majd a magammal hozott szatyorba teszem. Nem régiben hívta fel a figyelmemet Zitus, hogy mennyire fontos a környezetvédelem és, hogy ő maga is a saját öko szatyrával jár vásárolni. Én világéletemben azzal jártam. Hogy öko-e azt nem tudom, mert fogalmam sincs, mi lehet az. Azt is mondta, hogy a legtöbb dolgot olyan helyen szerzi be, ahol nem előre csomagolt dolgok vannak, hanem kimérten tud beszerezni mindent, és hogy leginkább piacon vásárol, ahova viszi a saját üvegeit, öko zacskóit. Hosszú előadást tartott róla, hogy mennyi műanyag hulladék van a világban és milyen nagy károkat okoz. Sokat beszélgettünk akkor és felelevenítettem neki, hogy az én fiatalkoromban mi is piacon vásároltunk és a saját szatyrunkba pakoltuk az árut, a tejet meg fémedénybe töltöttük és úgy vittük haza. Hogy a tönkrement ruhákat megvarrtuk és semmi felesleget nem vettünk. No, de nem is volt ilyen árubőség – futtatom végig a szemem a bolt polcain. Hazafelé azon gondolkodom, hogy lám, mégis, én is dobozban veszem a tejet. No, de nincs is másmilyen. Hol találnék én már frissen fejt tejet? Az egész városban, de még a környező falvakban sincs egyetlen tehén se. Nyolcvankét éves vagyok. Kicsivel több, mint nyolc évtized. És csak az elmúlt harminc évben, hogy átalakult minden! Milyen különös, hogy egy emberöltő alatt az egész világ átalakul. Hazaérve megnézem a postaládát. Nem mintha valaha lenne benne valami.
