Emlékszem régen, ha szerettünk volna értekezni valakivel, akkor levelet írtunk, borítékba tettük, aztán elmentünk a postára, ahol bélyeg és pecsét került rá, majd feladtuk. Aztán izgatottan vártuk a választ, ami a leggyorsabb esetben is a következő héten érkezett meg. Akkor elolvastuk és volt valamiféle jó érzés az emberben a kézzel írt sorok láttán. Hogy tudtam, az a másik is, mennyit dolgozott vele, mire papírra vetette a szavait. És a kézírása hozzá tartozott. A szívemnek fontos leveleket a mai napig őrzöm egy dobozban.
Aztán amikor bekötötték a telefont a levelek száma ritkulni kezdett. Mióta meg van mobiltelefon, és egy csomó új dolog, hogy az emberek számítógépen, meg ki tudja még milyen furcsa dolgokon keresztül is tudnak beszélni egymással, már senki sem ír levelet.
Eszembe jut, hogy fel kell adnom a csekket, amit még tegnap csúsztattam a táskámba. Ó, hogy ez miért nem előbb jutott az eszembe? Mindegy most már. Gyorsan elpakolom a boltban vásárolt dolgokat, aztán újra elindulok. Még jó, hogy a posta a szomszéd utcában van. Mint mindig, elcsodálkozom, hogy mi mindent lehet vásárolni az apró helyiségben. Könyveket, édességet, és még pörkölt kávé is van! Új postáskisasszony ül az ablakban. Nem ismerem. Átadom a csekket és a pénzt. Amíg átfuttatja, a zörgő masinán még egyszer körbehordozom a tekintetemet. Tudom már mi a furcsa! Régen itt rengeteg képeslap volt, most meg egyet sem látok.
- Képeslapot nem lehet kapni? – teszem fel hirtelen a kérdést.
- Milyet tetszik kérni? Van néhány itt a fiókban.
- Ó, én – jövök zavarba, hiszen nem állt szándékomban képeslapot venni. – Csak eszembe jutott, hogy régen minden jeles alkalomra küldtünk egymásnak. Névnapra, keresztelőre, évfordulókra, születésnapokra.
– Már mindenki e-mailen meg a közösségi oldalakon ír üzeneteket és gyönyörű online képeslapok vannak. Nem igen keresnek hagyományosat – mosolyog rám a fiatal nő.
- Mégsem kérek, ha nem baj – felelem.
- Persze! – mondja elnézőn a kis hölgy, amitől megkönnyebbülök. – Készen is vagyunk – nyújtja felém a feladóvevényt. – Legyen szép napja a néninek! – teszi hozzá.
- Magának is kedveském – felelem.
Az utcára érve körülnézek. Legyen szép napom. Hát legyen, sóhajtok. Késő ősz van, és a fák most kezdenek színesbe öltözni. Az végül is szép. A sarkon van egy kis tér, ahova gondos kezek virágokat ültettek. Van néhány őszi rózsa, meg egy sor árvácska. Egyik lábamat teszem a másik után. Már vagy egy órája jövök-megyek. Elfáradtam. Jobb kezemmel hátranyúlok és megmasszírozom fájó derekamat. Vagyis szeretném. De a kezem sem akar úgy engedelmeskedni, ahogy elgondoltam. Megállok, kissé előredőlök. Felsóhajtok. Csak azért is hátrébb csúsztatom a karomat és elönt a boldogság, amikor elérem a derekamat. Kis híján felnevetek. Most tényleg ezt neveztem magamban boldogságnak? Ej! Meglátok egy padot az apró kis park mellett és úgy döntök, leülök néhány percre. Összébb húzom magamon a kabátot. Hideg van ma. Amíg a kopott, kényelmetlen padon ücsörgök az ide-oda siető embereket nézem.
