A legtöbben a készülékeiken beszélgetnek. Egy fiatal anyuka türelmetlenül noszogatja a kislányát, aki láthatóan nem akar ma óvodába menni. Szegény fiatalasszony nagyon fáradtnak tűnik. Sokszor érzem úgy, hogy túl sok teher hárul a mai fiatalokra. Bár, ha belegondolok, nekünk sem volt egyszerű. Varrónőként dolgoztam, János pedig a gépgyárban volt műszakvezető. Nálunk is futósak voltak a reggelek, amíg a gyerekek kicsik voltak. Amikor már akkorák lettek, hogy egyedül jártak haza az iskolából, az könnyebbség volt kicsit. De úgy hallom, ma a gyerekek sokkal később érik el azt a kort, amikor önállóan közlekednek. Az anyuka egyre türelmetlenebb, a kislány pedig egyre makrancosabb. Szeretném elmondani a fiatal nőnek, hogy ha leguggolna a kislány mellé és váltana vele pár kedves szót, közben pedig megölelné, talán könnyebben boldogulnának. Aztán megfeddem magam. Hogy is jut eszembe a más dolgába szólni? Könnyű nekem, itt a padon ülve okosnak lennem. Ki tudja, milyen a fiatalasszony élete, a mindennapjai. Befordulnak a sarkon és eltűnnek a szemem elől. Egy csapat hangos kamasz bukkan fel a másik sarkon. Egymást túlkiabálva viccelődnek és froclizzák egymást. Lám, mégse változott meg minden – mosolyodom el magamban. Amikor én voltam kisiskolás, a fiúk pont ilyenek voltak.
A tinédzserek nyomában fiatal szerelmes pár andalog, láthatóan tudomást sem vesznek a világról, csak ők léteznek egymás számára. Milyen szépek! Ahogy a magas fiú peckesen kihúzza magát és ábrándos tekintettel néz a lányra, a szívembe simul az emlék, ahogy János pont így nézett rám évtizedekkel ezelőtt, amikor udvarolt nekem.
Két középkorú nő lépdel mögöttük, kezükben kosárral, és ahogy elhaladnak mellettem, hallom, ahogy épp valakit, nagy egyetértésben kibeszélnek. Mint gyerekkoromban Mari néni és Vilma néni, akik mindig kint ültek a ház előtt a padon, és ahogy anyám mondta, szájukra vettek azok mindenkit. Drága jó anyám! Csak a négy elemit végezte el, mégis bölcs asszony volt. Tőle tanultam főzni, sütni, háztartást vezetni és azt is, hogy hogyan bánjunk szépen egymással. Mindkét szülőmtől emberséget tanultam. Megpillantok egy nagyon idős nőt, akit kézen fogva vezet nyugdíjas korú, gondolom, fia. Idős nő? Hiszen alig pár évvel lehet idősebb nálam. Megmelengeti a szívemet, hogy milyen szépen, türelmesen beszél vele a fia. Oldalra pillantok. A zebrán egy idős úrnak segít átkelni egy fiatal lány. Előttem emberek sora halad el, sokan sietve, a telefonjukon beszélve, mások lehajtott fejjel, szomorún. Van, akinek a vállán az élet súlya ül, mások a gondolataikba feledkezve, ajkukon mosollyal lépdelnek előttem. Ketten halkan vitáznak, egy anya lánya páros vidáman csacsog, a szerelmesek ölelkeznek, a kamasz fiúk még hangosabban zrikálják egymást.
Olyan, mintha a világ, az ember alkotta környezet teljesen átalakult volna, de benne az emberek valójában mégsem változtak. Valamiért megnyugtat ezt a tudat.
Néhány pillanattal később megérkezik a busz az út túloldalára és lassan kiürül előttem a járda. Mély levegőt veszek, és a karórámra pillantok. Meglep, hogy elment az idő! Mindjárt tíz óra! Jó sokáig elücsörögtem itt a padon. Óvatos mozdulatokkal felkelek, és hazafelé indulok. Elhaladok a zöldséges előtt, ahol épp gyönyörű, hatalmas narancsokat pakolnak ki. Megint elmosolyodom. Mint mindig, amikor megpillantom ezt a gyümölcsöt, vagy akárcsak megérzem az illatát, eszembe jut a keresztmamám.
