Olyan ötéves lehettem, amikor a keresztmama a születésnapomra hozott nekem egy narancsot. Elképzelésem sincs, honnan szerezhette, hiszen a mi gyerekkorunkban ez olyan kuriózumnak számított, amit egy évben egyszer, karácsonykor, és csak a tehetősek engedhettek meg maguknak. Szinte magam előtt látom a keresztanyám finom, karcsú kezét, benne a rücskös héjú gyümölccsel, és hiába telt el azóta több, mint hét évtized, úgy érzem, mintha most is az orromba kúszna az illata. Emlékszem, ahogy átvettem és simogattam a narancsszínű egyenetlen héját, és ahogy hosszan beszívtam az illatát. Négy napig ettem. Gerezdenként. És azt kívántam, bárcsak sose fogyna el. Azóta sem ettem olyan finom, édes, lédús narancsot. Összefut a nyál a számban. Néhány másodpercnyi ideig fontolóra veszem, hogy vásároljak-e pár szem narancsot, de aztán úgy döntök, hogy nem teszem. Úgysem lenne olyan finom édes és lédús. Az emlék édesebb. Pár hete meséltem el ezt a kedves történetet Ninának. Akkor még működött a videós szerkezet, és épp narancsot evett, miközben beszéltünk. Ennek kapcsán elevenítettem fel a sok-sok évvel ezelőtt történteket.
- Ó, dédike – csicseregte – itt olyan édes és lédús a narancs, biztosan imádnád!
- Biztosan kincsem! – feleltem.
Onnantól fogva, mint Zitus mesélte a kedvenc gyümölcse, és minden nap eszik egy-kettőt belőle.
Már a nagymamaság is olyan kedves volt a szívemnek, de a dédnagymamaság egy megint egész más, mélyebb érzés bennem. Látni, ahogy, amit anyámtól tanultam, valahogy továbbvitték a gyerekeim, aztán az unokám, most pedig a kis Nina. Annyira szeretném megölelgetni, és olyan nagyon hiányzik, hogy kis híján sírva fakadok. Érzelgős vénasszony lettem! – rovom meg magam. Mire hazaérek, úgy el vagyok fáradva, hogy le kell, hogy dőljek egy fél órára. Talán el is szundítok picit, mert amikor a konyhába megyek, hogy hozzáfogjak az ebéd készítéshez már tizenegy óra is elmúlt. Nem bonyolítom túl egymagamnak az ételkésztést. Főzök egy kis csurgatott levest, és sütök három darab palacsintát. Ebből még uzsonnára is maradni fog. Eszembe jut, amikor a gyerekek kamaszok voltak, hogy egy kiló lisztből sütöttem a palacsintát és szinte hihetetlen, de bizony mind egy szemig megették! Vagy a csirkepörkölt, két kiló combból, a vájling nokedlival és az uborkasalátával. Mostanában magamnak egy csirkecombot sütök meg és azt is két napig eszem. Amíg fő a leves, kikeverem a palacsintatésztát, és közben bekapcsolom a rádiót. A múltkor beállította a szomszédasszony férje, úgyhogy most olyan adó szól, ahol régi muzsikát is játszanak.
- A Kalmár Tibor szerezte dalt Orbán Sándor előadásában hallhatják – mondja a műsorvezető, és szinte azonnal fel is csendül a hegedű, aztán csatlakozik hozzá a cimbalom.
Egy pillanatra megáll a kezem a munkában.
