1957–ben a szüreti bálon az én Jánosom elhúzatta nekem ezt a nótát. Sosem fogom elfeledni, ahogy ott állt az asztalunk mellett, ahogy csillogott a sötétbarna szeme, és ahogy alig hallottam mit énekel, úgy dobogott a szívem. Most is olyan boldogság költözik a szívembe, hogy amíg a palacsintatésztát keverem, együtt énekelek a rádióval.
Hogy mondjam meg néked, mennyire szeretlek,
Az én nagy szerelmem mivel üzenjem meg?
Megüzenjem-e a víg dalos madárral,
Elköszönő estén szellő fuvalmával?
Vagy az eső cseppje őszi délutánon
Az mondja meg néked,
Hogy te érted élek, s te lész a halálom.
Ki vigye meg a hírt, mennyire kívánlak?
El kéne dalolni az egész világnak
Az egész világon hadd tudják meg rólad,
Hogy te milyen szép vagy, hogy te milyen jó vagy,
Hogy a szidásod is simogató, édes,
S akkor se feledlek,
Ha a szíved egyszer mégis a másé lesz.
De az én szívem Jánosé lett, senki másé. Rég nem csináltam már ilyet, de most úgy fordítom meg a palacsintát, hogy feldobom a levegőbe. És sikerül!
Legyen szép napja! – cseng a fülembe a postáskisasszony hangja.
- Eddig egészen szép, kedvesem – mondom ki hangosan. – Jaj, Annus, mennyit beszélsz te magadban! – folytatom.
A rádióban közben vidámabb taktusokra váltanak, és Bessenyei Ferenc énekli, a halljátok cigányokat. Ha nem fájnának úgy a lábaim, biz’ Isten, még táncra is perdülnék. Ej, hogy szerettünk mi Jánossal táncolni! Csak úgy pörgött a sokszoknyás ünneplő ruhám, és a két szoros copfba fonott hajam minden dobbantással az arcom elé libbent. És milyen erősen és biztosan fogta János a derekam! Hát hova múltak el ilyen gyorsan az évek?
Elkészülnek a palacsinták, felforr a leves is. Belecsorgatom a felvert tojást, várok kicsit, aztán elzárom alatta a tűzhelyet. Megterítek magamnak, aztán szedek a levesből. Elzárom a rádiót, már nincs kedvem hallgatni. Hirtelen olyan nagy csend lesz. Ahogy leülök az asztalhoz csak a falon lévő régió óra tikktakkolása hallatszik. Egészen idegesítő. Mindig az. Persze sosem cserélném le, hiszen együtt vettük, már nagyon régen. Ott a helye, ahol van. Belemerítem a kanalat a levesbe. Nahát, hogy ez is milyen hangos! Ahogy a fém a kerámiához ütődik. Mintha minden sokkal zajosabb lenne, mint a megszokott.
