Lerázom magamról a furcsa érzést, és csendben elfogyasztom a levest. Megkenek egy palacsintát lekvárral és azt is megeszem. Fél egy van. Még legalább öt órát kell várnom, hogy Zituska felhívjon a kis Ninával. Hogy lehetnek ilyen hosszúak a napok? Amikor fiatal voltam, minden nap úgy suhant el, hogy folyton azt kívántam, bárcsak kétszer olyan hosszúak lennének, hogy mindent el tudjak végezni. Mostanában meg azt szeretném, bárcsak fele annyi ideig tartana egy-egy nap. Nem igazságos ez! De mivel semmit sem tudok tenni ezzel, megvonom a vállam, és leszedem az asztalt. Elmosogatok, és mindent szépen a csepegtetőre teszek. Letisztítom a tűzhelyet, letörlöm az asztalt, aztán ledőlök kicsit a nappaliban. Magamhoz veszem Gyurika egyik könyvét. Olyan apróbetűs, hogy leginkább csak a képeket látom benne. Nem túl jó már a szemem. A nagyítóért nyúlok. Mennyivel jobb! Elolvasok két fejezetet. Hát jó sok mindent nem értek belőle, mégis dagad a mellem a büszkeségtől, milyen okos az én fiam! Olyan boldogok voltunk Jánossal, hogy mindketten, ő is, meg Juditka is, egyetemre mentek, és tanult emberek lettek.
- Büszke lenn rád apád, kisfiam! – simogatom meg a nagy alakú könyv kemény borítóját.
Leteszem a kis asztalra a kanapé mellé, aztán szundikálok egy keveset. Egy óra múlva felkelek és készítek egy jó citromos teát. Amíg hűl, összeseprek és felmosok. Már csak kevés vizet engedek a vödörbe, mert ha sokat teszek bele, olyan nehéz, hogy nem bírom el. Megiszom a teát, aztán megöntözöm a virágaimat. Kiszellőztetek kicsit. Lassan meg kell pucolni az ablakokat. Amikor mindezekkel elvégzek, leülök meginni a teámat. Megállapítom, hogy egyre hidegebb van. A tea után belebújok egy vastagabb kardigánba, és felveszek még egy zoknit. No, így már sokkal jobb. Elpakolom a megszáradt, tiszta edényeket, tányérokat és az evőeszközt. Három óra múlt húsz perccel. Azon töprengek, hogy mi tévő legyek. A mosás még várhat egy-két napot, alig gyűlt össze valamennyi ruha. Tegnap porszívóztam, így azt ma nem kell. A hűtőt is pár napja mostam ki, arra sincs gond. Késő délután az ablakpucolásnak nem állok neki. Az amúgy is nagy munka nekem, ahhoz fáradt vagyok már. Leseperhetném a ház előtt a járdát. De ahhoz meg nem fűlik a fogam. Kint még hidegebb van, mint idebent. Nincs kedvem bekapcsolni a tévét, mert mostanában csupa olyan műsor megy benne, ami inkább idegesít. Régen olyan jó kis sorozatok voltak. Körbenézek, hogy milyen tennivalót találhatnék magamnak. Az egyik polc kicsit rendetlen, úgyhogy lepakolom, mindent egyesével megtörlök, aztán akkurátusan visszateszek mindent a helyére.
Ekkor veszem észre, hogy az ajtón lógó naptárat elfelejtettem egy ideje továbblapozni. Te jó ég! Milyen nap lehet ma?
November van, az biztos, és jó pár napja voltam a temetőben, szép rendet csináltam, vittem friss virágot és meggyújtottam a mécsest. Jó hosszan el is beszélgettem Jánossal, mint mindig. Akkor most már jócskán elmúlt november elseje. Töröm a fejem, hogy újabb kapaszkodót találjak, de sehogy sem sikerül. Ej, de nem szeretem, amikor cserben hagy a fejem! No, várjunk csak… Az, két hete volt, és hétfőn. Ma pedig biztosan péntek van, mert Hédi azt mondta, hogy holnap lesz az osztálytalálkozó. Nahát. Akkor kettő hetet kell előrelapoznom. Így ni, és akkor ma…
Ekkor megszólal a telefon.
