Az erdei ösvényen hárman sétáltak. A tavaszi fény áttört az ágak között, a levegő friss és illatos volt, a talaj puhán rugózott a lépteik alatt. Az apa túranadrágot viselt, sportos, barna vászoningje színben passzolt a márkás hátizsákhoz, amelyben gondosan lapultak a kulacsok, müzliszeletek, váltópólók. Az anyán látszott, hogy nem csak a mozgás, a megjelenés is fontos számára: karcsú alakján sportos dzseki feszült, frizurája kifogástalan, manikűrözött ujjai épp a fémkulacsot csavarták le, amikor megszólalt:
– Ugye milyen jó ötlet volt túrázni jönni?
A fiú, Ádám, a kamaszok csendességével ballagott mellettük. Tekintete nyílt, de kissé távolba révedő, egyik fülében zene, kissé lehajtott fejjel a talajt pásztázta, néha egy-egy elsuhanó madarat követett a szemével. Még csak a tizenötödik életévét tölti be hamarosan, de már most magas volt, szinte már akkora, mint az apja.
Csendesen ballagtak az erdei úton, amikor egyszercsak egy kanyar után meglátták őt. Egy idős férfi, lobogó ősz hajjal, hosszú szakállal, térdre ereszkedve a földet markolta. Egy facsemetét egyengetett, mintha gyermeket fektetne ágyba. A mozdulatai lassúak voltak, mégis céltudatosak. A ráncos kezek gyengéden simították végig a törékeny törzset.
– Nézzétek csak – szólalt meg az apa. – Az ott Jenő bácsi.
Ádám kíváncsian odapillantott. A férfi továbbra is a fával foglalatoskodott, mintha nem is hallotta volna őket.
– A faluban mindenki azt mondja, hogy kicsit bogaras lett. Klári néni, a felesége, tavaly halt meg. Tudjátok, ő volt az óvodai dajkám. Gyönyörű, ibolyakék szemei voltak. Minden gyerek szerette. Soha nem született saját gyerekük, így aztán az óvodában nekünk jutott minden anyai szeretete. Jenő bácsi pedig mindig úgy bánt vele, mintha királynő lenne. A rajongásig szerette.
Az anya csendesen figyelte az idős férfit, és ahogy elidőzött rajta a szeme, tekintete egészen elérzékenyült.
– Azt mondják, amikor Klári néni meghalt, Jenő bácsi úgy ordított otthon, hogy a szomszéd utcában is hallani lehetett. A temetésen csak állt, és nézett maga elé. Másnap ültetett egy fát a sírjára, aztán napokig nem látta senki. Amikor már aggódni kezdtek érte, megjelent itt. Megvette ezt az egész területet az erdő szélén, és azóta minden nap itt van. Először fákat vágott ki. Senki sem értette, most meg… fákat ültet. De nem beszél senkivel. Mióta Klári néni elment, nem szólt egy szót sem.
Ádám hosszan nézte a férfit. A kezeit. A mozdulatait. A figyelmet, ahogy egyesével nyomkodta a földet a gyökér körül. A mozdulatban volt valami szent. Valami végérvényesen szomorú.
***
Húsz évvel később
A kisgép finoman megremegett, ahogy elhagyta a kifutópályát. Ádám érezte, ahogy a gravitáció egy pillanatra megszűnik, és elmosolyodott, ahogy mindig, amikor a gép elemelkedik a földtől. Az ég kék volt és tiszta, a horizont messze húzódott, a világ egyszerre kicsinek és végtelennek tűnt.
Egy hete tért vissza a szülőfalujába, hosszú évek után. Kisrepülőgép-pilótaként külföldön dolgozott, városok, országok, arcok jöttek-mentek, de most valami visszahúzta, ide a falujába. Talán csak egy időre. Talán örökre. Még nem tudta.
Ez volt az első alkalom, hogy felszállt a falu fölé. Ellenőrző körút – hivatalosan. Forróság volt, és az erdészet kérte, hogy nézzen körül: nem füstöl-e valahol valami, nem rejtőzik-e tűzfészek a lombok alatt.
De valójában valami másért is jött. Látni akarta azt az erdőt. Azt a tisztást. A helyet, ahol húsz éve meglátta Jenő bácsit.
Körözni kezdett a terület fölött, és aztán egyszercsak megpillantotta.
Az erdő közepén egy tisztás, amelyet szív alakban öleltek körül a fák. A forma szabályos volt, gyönyörű és megható. A szív közepén valami fehérleni látszott. Ádám kicsit lejjebb ereszkedett a kisgéppel, közelebb hajolt az ablakhoz, és akkor meglátta: fehér kövekből kirakva egy név. Klára.
A torka elszorult. Úgy érezte, mintha egy pillanatra megállt volna az idő.
Emlékképek villantak fel. A kamaszkori séta. Az apja szavai. Jenő bácsi némasága. És az a gyengéd mozdulat, ahogy megsimogatta a fa törzsét, amelyet éppen akkor ültetett.
Ádám érezte, hogy valami megváltozott benne. Egy fájó hiány tudatosult a lelkében. Vagy talán valami megfoghatatlan vágy lehetett az. Ő is akart valakit, akinek majd egyszer fákat ültethet. Akiért szívet formálna az erdő közepén. Akinek a neve ott fehérlene a világ tetején is.
A gép tovább emelkedett, de ő még egyszer visszanézett a szív alakú tisztásra. A levegő megtelt csenddel. Mély, megrendítő, megható csenddel.
És Ádám mosolygott.
Az erdőben, a kis szív alakú tisztás, örökre Jenő bácsi szerelmét őrizte Klári néni iránt. És ő most már tudta: ő is szeretné, hogy egyszer valaki így ültessen érte fákat. Vagy ő ültethessen valakiért…
VÉGE
