Elindultak az úton, ki, ki a magáén. Jött a bölcsöde, az óvoda, az iskola, az egyetem, aztán az első munkahely, a második, a harmadik. Jöttek szerelmek, kacagások, sírások, egyiknek baleset, másiknak válás, csalódások, utazások, fájdalmak, barátságok, költözések, boldogságok. Egyiknek vetélés, másiknak haláleset, búcsúzások, találkozások, újabb munkahelyek. Baráti összejövetelek, éttermek, cukrászdák, presszók, táncestek, egyiknek koncertek, másiknak színházak, egyiknek gyalogtúrák, másiknak tengerparti estek. Anyagi nehézség, munkahely elvesztés, apró örökség, baráti esküvők, temetések, jegyesség, keserűség, sportsérülés, hosszabb betegség. Barátságok elvesztése, újak születése, új hobbik, újabb költözések. Hol sírás, hol nevetés, többször csak egykedvűség.
És aztán találkoztak.
Egyikük jobbra nézett, és látta, hogy ott állt valaki a mellette lévő úton. Átkiabált, visszamosolyogtak rá. Bearanyozta a napját. A másik balra nézett, ott állt egy megvalósult álom, rámosolygott, kedvességet kapott. Felragyogott.
Jött a lábremegés, a pillangók tangója a gyomorban, a szívek dobogása, a tüzes pillantások, a vágysóhajok, a csókok, a fülbe súgott vallomások.
- Menjünk együtt tovább!
- Igen, ezt akarom, induljunk!
Kéz a kézben nekivágtak.
- Én a kezed, soha el nem engedem!
- Az enyémnek is ott a helye a tiedben, időtlen!
Ámor ült a fán, szeretettel nézett rájuk, láb lógatva utánuk kiáltott:
- Ezt mindig szem előtt tartsátok!
- Úgy lesz! Úgy lesz! – fogadkoztak, kézenfogva, kórusban.
Szaladtak, kacagtak, sugdolóztak, táncoltak, csókolóztak, ölelkeztek.
- Te vagy a Nap! A fény!
- Te vagy, a biztonság, a menedék!
- Te vagy a kellem, a báj, az édesség!
- Te vagy az erő, a határozottság!
- Te vagy a melegség, te vagy a vágy!
- Te vagy a levegő, te vagy az ölelés!
- Te vagy az élet vize!
- Te vagy a forrás!
Megosztoztak a vízen, az ételen, az ágyon, az életen. Mentek, mentek, határtalan boldogságban, látták egymást, sokszor csak egymást, a kezük összefonva, hangos nevetéssel, dalolva. Együtt ettek, együtt háltak, utaztak, színházba, koncertre jártak. Megosztották egymással a titkaikat, álmaikat, vágyaikat, szavaikat.
- Olyan édes a nevetésed! Csilingelő! Imádlak!
- Annyira okos vagy! Mindenről van véleményed! Úgy szeretlek!
- Odavagyok érte, hogy ilyen gondoskodó vagy!
- Annyira vicces vagy! Folyton megnevettetsz. Imádom a humorodat!
- Levesz a lábamról, hogy ilyen könnyed, laza vagy!
- Elbűvöl, hogy ilyen jól kézben tartod a dolgokat!
- Te vagy a legszebb, legédesebb, leggyönyörűbb! Rajongok érted!
- Te vagy a legokosabb, legerősebb, legizgalmasabb! Csodállak téged!
- Mennyi kérdés! De jó! Kedves ez a kíváncsiság. Imádnivaló!
- Úgy szeretem, hogy amikor beszélsz, annak súlya van. Értelme és fontossága. Tökéletes! Annyira szeretlek!
Mindent megbeszéltek, hallgattak és figyeltek, elhangzott rengeteg ígéret, közösek lettek az álmok, a vágyak és lettek közös titkaik, cinkos pillantások, csak egymásnak. Ha az egyik elesett, ölben vitte a másik, ha bármelyikük lemaradt, bevárták egymást, ha az egyik előreszaladt, futott vele a másik.
Teltek múltak az évek, voltak szép napok, és nehezek, fájdalmasak és könnyedek. Voltak boldogságok és szomorúságok, betegségek, megmérettetségek, örömök és bánatok, sírások és nevetések. Hol szaladtak, hol megálltak, hol féltek, hol éltek, lett bűntudat és szégyen, bűnbánat és megbocsátás, elfordulás, odafordulás, kétségek.
- Hova rohansz, állj már meg!
- Ne ácsorogj folyton, visszatartasz!
- Várj meg!
- Nem várthatok, megy az élet!
- Fáradt vagyok!
- Folyton panaszkodsz! Állj fel és menj!
- Nem azt mondod inkább, hogy gyere velem?
- Ne lovagolj a szavakon! Csak lépkedj!
- Hol a kezed?
- Itt, előtted!
- Nem érlek utol, várj meg!
- Nem várhatok, kapd össze magad!
- Emelj fel!
- Nem bírlak el!
- Hova mész?
- Nem mindegy?
- Miért nem figyelsz rám?
- Figyelek…
- Miért nem beszélgetsz velem?
- Mennyi kérdés! Ne nyaggass már! Megőrjítesz!
Szócsatáztak, megfeszültek, bezárkóztak, kitörtek, egymásnak estek, féltek. Jött az értetlenség, a szégyen, a hiányérzet.
- Utálom a rendetlenséget!
- Megőrjít a rendmániád!
- Ezt nem így kell csinálni!
- Jaj, hogy te mennyit okoskodsz! Mindenről van véleményed! Ki nem állhatom!
- Te meg folyton tutujgatsz, az agyamra mész! Nem bírom!
- Nem hajtod le a vécé ülőkét! Figyelmetlenség!
- Középen nyomod a fogkrémes tubust! Értelmetlenség!
- Merev vagy és rugalmatlan!
- Túl lazán veszed az életet! Az agyamra megy a nevetésed! Olyan, mint a lónyerítés!
- Te beszélsz?! Olyan mogorva vagy, mint egy vénember!
- Mi a baj?
- Semmi!
És mentek, mendegéltek, fáradtan és nyűgösen, hol egyik ment elől, hol a másik.
- Fogd már a kezem, félek!
- Hogy fogjam, ha nem vagy itt?
- Talán nem kellene úgy rohanni!
- Talán nem kellene folyton lemaradni!
És egyszer csak azt vették észre, hogy olyan messzire kerültek egymástól, hogy már nem látták a másikat.
Egyikük jobbra nézett, és látta, hogy ott állt valaki a mellette lévő úton. Átkiabált, visszamosolyogtak rá. Bearanyozta a napját. A másik balra nézett, meglátott valakit, rámosolygott, kedvességet kapott. Felragyogott.
Elhagyták a közös utat. De nem hagyták el önmagukat. Vittek mindent, egy az egyben az új útra, és kezdődött minden előröl, szinte szóról szóra…