A délutáni nap még szikrázott, de a levegő már kellemesen hűvös volt, ahogy a halk koraősz beszivárogott a városba. Egy metálkék Peugeot 208-as csordogált hazafelé a forgalomban, és a volán mögött ülő fiatal nő szinte ragyogott a boldogságtól.
Réka büszkén markolta a kormányt. A tegnap átvett új autója volt ez a kis Peugeot, az első, amit együtt vettek Péterrel, és amihez hosszú hónapokig számolták a forintokat, és a férjének még hétvégi plusz munkákat is vállalnia kellett, hogy kijöjjön a keret. Most, ahogy a nap megcsillant az autón, újra látta maga előtt a pillanatot, amikor a szalonban átvették. A fényes, metálkék lakk, az illat, a kulcs, amit a kezébe nyomtak. Aztán meg az első önálló vezetés, az izgalom, és a bizonytalanság, hiszen a jogosítványt már két éve megszerezte, de azóta alig egyszer-kétszer ült volán mögött.
A váltót megszorította. Még mindig nem ment minden gördülékenyen, a kuplung-gáz egyensúly néha bizony tréfát űzött vele. Például a legutóbbi piros lámpánál is, mikor indult volna, kicsit felbőgött a motor. Most már jobban kell figyelnie, mondogatta magának. Szerette volna, ha automataváltós autója lesz, de az jóval drágább lett volna. Így maradt a kézi – legalább gyakorol, úgyis azon tanult.
Közeledett a következő kereszteződéshez. A gondolatai közben már otthon jártak – ma bakonyi szeletet főz, galuskával, mert az Péter egyik nagy kedvence. És van még két adag gesztenyepüré is a szatyorban, amit a piacon vett. Meg fogja lepni vele. Elképzelte, ahogy a férje hazaér, ahogy csillog a szeme a szépen megterített asztal, a finom vacsora és a desszert láttán. És aztán magához húzza, beszívja, ismerős illatát és akkor megcsókolják egymás, és…
Úgy belemerült az ábrándozásba, hogy későn vette észre, hogy a lámpa hirtelen pirosra váltott. Azonnal rálépett a fékre, de már késő volt.
Reccs.
Az ütközés nem túl volt hangos, de mindenképpen olyan, amit az ember nem akar hallani, főleg nem egy új autó esetében. A Peugeot oldalát kapta el a jobbról jövő, balra kanyaradó Toyota.
Réka ledermedt. A szíve hevesen vert, és érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Kikapcsolta az övét, és kiszállt. A másik kocsiból egy negyvenes, kék inget, szürke kiskabátot és farmert viselő férfi szállt ki. Ránézett az autójára, majd Rékára. Arca feszült volt, de talán nem ellenséges.
- Ez most komoly? – kérdezte, és sóhajtott egy nagyot. – Minden rendben magával?
- Igen… azt hiszem.
- Nem látta, hogy piros a lámpa?!
- Nagyon sajnálom. Rég vezettem utoljára… És… Új az autó… – hebegte Réka.
- Igen, látom – pillantott a férfi a Peugeot fényes, most már karcos oldalára. – Figyeljen, előfordul. Legalább nem történt nagyobb baj.
- Igen… igen – hebegte Réka.
- Szerencsére nem komoly egyik autóban sem a kár – guggolt le a két autó mellé a férfi. – Van biztosítása?
- Igen, persze.
- Töltsük ki a betétlapokat – állt fel sóhajtva a férfi.
- Máris – hajolt be Réka az autójába –, csak elő kell keresnem.
A kesztyűtartóhoz nyúlt, kivette az irattartót. A keze remegett. Lapozgatott benne, miközben a férfi már a telefonját kereste, hogy lefényképezze a kárt. A papírok között egy apró cédula hullott ki, hangtalanul a két autó közé. Réka lehajolt, felvette. A kis papírdarabon határozott, ismerős férfikézírás:
„Baleset esetén emlékezz, drágám, hogy téged szeretlek, és nem az autót.”
Réka elmosolyodott, miközben a könnyei végigcsorogtak az arcán. Mély levegőt vett, és a papírt a zsebébe csúsztatta. A keze már nem remegett.
- Megvan minden – mondta nyugodtabban a férfinak. – Köszönöm a türelmét.
És miközben cserélték az adatokat, Réka már nem a fényezést siratta. Hanem arra gondolt, hogy otthon valaki várja. Valaki, akinek tényleg ő számít. Nem a metálkék Peugeot.
