Joszef ekkor hajtott le az autópályáról. Kocsijában bömbölt a zene és úgy süvített végig a szinte kihalt utcákon, mint egy autóversenyző. Három perccel később, Péterrel egy időben ért az Etele úthoz. Az út végén nagyon nagy sebességgel jobbra kanyarodott. Élvezte, hogy az autó még így is milyen stabilan fekszik az útra.
Aztán hirtelen, mintha a semmiből került volna elő, már ott volt a biciklis és ő fékezés nélkül átrohant rajta. Hallotta a csattanást. Fék. Visszatolatott. A bicikli felismerhetetlen roncsként hevert méterekkel arrébb, és ahogy távolabb nézett, ott feküdt kifacsart testtel, mint egy rongybaba a biciklis. Odasétált. Elég hullát látott már ahhoz, hogy tudja, a férfi halott. Elővette a telefonját, megnyomott rajta egy gombot és hallgatta, ahogy csörög. Három csörgés után a rendőrfőkapitány öblös hangja szólt a telefonba. Joszef köszönés helyett ennyit mondott.
– Van egy közepes méretű, de azonnali megoldást igénylő problémám. Kilenc perced van, hogy ideérj az Etele Gyergyótölgyesi sarkára – mondta, majd kinyomta a hívást.
Az utcán még nem igen jártak emberek. A bicikli és a holttest messze az út mellett a bokorban hevert, és sem a járdáról, sem az úttestről nem látszott. Megnézte az óráját, aztán rágyújtott egy cigire. Kilenc perccel később lefékezett egy autó és kipattant belőle a rendőrfőkapitány.
Joszef nem bajlódott az üdvözléssel:
– Cserbenhagyásos gázolás – mondta, miközben az összetört bicikli és a holttest felé mutatott – Ismeretlen elkövető, aki nem is lesz meg.
– Aha – dörzsölte meg az állát a rendőrfőnök.
– Nekem mennem kell, gáz van a cégemben és ha nem teszem azonnal rendben nálad is nagy gáz lesz. Megtudod ezt itt egyedül is oldani ugye? – nézett mélyen Joszef a másik férfi szemébe.
– Természetesen.
– Számítok rád! – mondta Joszef jelentőségteljesen, azzal beszállt az Audiba és nagy sebességgel elhajtott.
