Ecsetjét a vörös festékbe mártja. Hatalmas tenyerében szinte elveszik az apró festőszerszám. Közelebb lép a festményhez, ami Őt ábrázolja. Olajos illatú ajkához hajol. Gyengéden érinti meg az ecsettel, már-már érzéki mozdulatokkal simít végig rajta.
Nagyot sóhajt, majd hátrébb lép, megszemléli a művet. Megtörli kezét a festékes rongyba, majd a konyhába megy. Kiválaszt egy üveg vörösbort – ugyanazt, mint ilyenkor mindig –, kinyitja, tölt a talpas pohárba és visszamegy a műterembe. Széket húz a festmény elé, kezében a pohár borral ül le. Szemét a képre függeszti, ajkához emeli a poharat. A vörös nedű illata elkápráztatja. Tizennégy éve ezen a napon mindig ugyanezt teszi. Befejez egy képet. Róla. Belekortyol a borba, közben nem veszi le szemét a festményről. Egy vörös ajtó sziluettje előtt női alak, piros flepper ruhában. Karcsú jobb karja az ajtófélfának támaszkodik. Barna, rövid loknis haját ékszerekkel díszített pánt öleli fehér homlokára. A ruha lágyan simul íves csípőjére, a rojtok játékosan meglibbennek kerek térde körül. Harisnyás lábán, magas sarkú, pántos fekete cipő. A festő újra belekortyol a borba, tekintete a nő arcára vándorol. Gyönyörű vörös ajkai igézőek – érzi, nagyon jól eltalálta. Belenéz a hatalmas nefelejcskék szemekbe. Most látja, mennyi mindent festett bele. Mindent, amit szeretne látni benne. Egyszer látta. Egészen biztos benne.
Behunyja a szemét, hagyja, hogy gondolatai visszarepítsék tizennégy évvel ezelőttre.
Egy tengerparti hotelben töltötte pár napos vakációját. Vászna kifeszítve a szobában, a terasz hatalmas ablaka előtt állt. A hangszóróból a kedvenc zenéje szólt. Épp elmélyülten festett, amikor az idillt türelmetlen kopogást szakította félbe. Úgy döntött, nem veszi figyelembe, de aki az ajtó előtt állt nem tágított, kopogott tovább, egyre hangosabban. Végül nagyot sóhajtott, megtörölte kezét a festékes rongyba, majd dühösen ajtót nyitott. És ott állt Ő. Karcsún, napbarnítottan, barna fürtjei repkedtek az arca körül, ajkai félig nyitva voltak, mintha szólni akarna. Belenézett a hatalmas kék szemekbe és érezte, valami furcsa történik.
Ma sem tudja megmondani, pontosan mi lehetett az. Mintha valami földöntúli erő odaszegezte volna a küszöbre, a szíve kalapált és úgy nézett a nőre, mintha különös jelenés lenne. Látta a szemében, hogy pontosan ez történt vele is. Ma sem tudja meddig álltak ott így, némán, megigézve, delejes csendben, a pillanatba dermedt valóságban.
Aztán feltűnt egy férfi a nő mögött és azt kérdezte:
– Minden rendben, drágám?
A nő szeme bezárult – mint egy gyönyörű virág, amely hirtelen becsukta a szirmait –, aztán finoman megrázta a fejét, mintha álomból ébredne. Örökre az emlékezetébe vésődött ez a mozdulat.
– Ó, igen – mondta a nő a férfihoz fordulva, majd visszanézett őrá és úgy folytatta: – Kérem, lehalkítaná a zenét? Szomszédos a szobánk, a kisfiam nem tud aludni ilyen zajban. Még csak hat éves. Beteg éppen, egy kis gyomorrontás, nem komoly csak… Bocsánat, hogy ezzel zavarom és ilyen udvariatlan kéréssel állok elő, én… Sajnálom – tette hozzá, szinte zavartan, aztán lehajtotta kissé a fejét.
A férfi ekkor szorosan mögé lépett és birtoklón a vállára tette a kezét, majd megszólalt.
– Igen, megköszönjük, ha lehalkítja – mondta ő is, majd megfogta a nő karját és visszaterelte a szobájukba.
– Igazán! Én kérek elnézést! Bocsánat! – kiáltotta utánuk, miközben nézte, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó.
Visszament a szobába, de nem tudta folytatni a festést. Fülhallgatót tett fel, leült az ablak elé, hallgatta a zenét, és a gondolataiba mélyedt. Meg kell találnia a módját, hogy megtudja, ki ez a nő!
