Túl nagy a csend az autóban. Valahogy olyan baljóslatú. Kifelé tekintek az ablakon és az elsuhanó tájat nézem.
Nemsokára megérkezünk a vidéki kastélyba. Nem éreztem túl jól magam délelőtt, István mégis ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjünk. Nyolcfogásos gourmet-ebéd egy Michelin-csillagos étteremben. A férjem alapvetően kedves ember, mindig is jól bánt velem, néha azonban nagyon meg tudja makacsolni magát. Én olyankor inkább engedek. Jobb a békesség. Huszonegy éve vagyunk házasok, és nagyon jól kiismerem magam a hangulatain. A mai azonban kissé elüt az eddigiektől, nem igazán tudom hova tenni. Ugyanolyan kedves, figyelmes úriember, mint mindig, de valami nem stimmel. Egy kis falun haladunk át. A házak olyan fehérek, mintha tegnap meszelték volna át mindegyiket, az ablakokban muskátlik, az utca tökéletesen tiszta, a villanypóznák frissen festve ragyognak. Megállunk egy kereszteződésben. A sarkon egy fekete macska ül, bundája ragyog a napsütésben. Mögötte kis park, a fű már-már gyepnek tűnik, a virágok katonás rendben sorakoznak. Olyan az egész, mint egy szépen megkomponált, művészi alkotás. Ekkor villan be egy gondolat.
István is túl kedves, túl figyelmes, túl úriember. Éppen csak egy hajszállal üt el a megszokottól, mégis érzem, hogy más, és most jövök rá, hogy miben. Ugyanakkor a miértjét továbbra sem értem. Ránézek, az arcát fürkészem, de semmit sem tudok leolvasni róla. Felém fordítja a fejét, rám mosolyog, májfoltos kezével megpaskolja az enyémet.
– Mindjárt odaérünk, kedvesem – mondja és a hangja is picit mézes-mázasabb, mint lenni szokott. – Minden rendben? Jól érzed magad? Jó így a légkondicionálás, vagy megkérjem a sofőrt, hogy állítson rajta?
– Köszönöm, igazán figyelmes vagy – mosolygok vissza rá, és ügyelek a hangom hálás, udvarias színére, pont ahogy tanították nekem sok-sok évvel ezelőtt –, minden a legnagyobb rendben.
– Örülök neki – szorítja meg vékony kezemet, majd ujjával végigsimít a platina karikagyűrűmön.
A sofőr indexel, az autó elindul, és jobbra kanyarodunk. A férjem megpaskolja a kézfejemet, amolyan atyáskodóan, majd újra csendbe burkolózunk, én pedig a gondolataimba mélyedek.
Tizenhat éves voltam, amikor megpillantott egy eldugott kis tanyán. Szépíthetném, de az az igazság, tulajdonképpen megvásárolt a szüleimtől. Tényleg lehetne szebben is megfogalmazni, mégis ez a dolog lényege. Nekem, a testvéreimnek és a szüleimnek egyaránt jobb életet ígért, és tartotta is a szavát. A szüleim ma szép házban laknak, beteg édesapámról bentlakó ápolónő gondoskodik, és mindhárom testvérem jó iskolát végzett, nagyszerű állást kapott, valamint tőkét az életben való elinduláshoz.
Miután az üzlet megkötetett, én a házába kerültem, majd két évig napi tíz, tizenkét órában csak arra készítettek fel, hogy megfelelő és jó felesége legyek. Megtanultam szépen, kifinomultan beszélni, a különböző evőeszközök használatát, divatmárkákat, festőket, zenészeket, építészetet, két idegen nyelvet. Még táncolni is megtanítottak. Elsajátítottam, hogyan illik viselkedni társaságban, mit mondhatok és mit nem. Még azt is, milyen szavakkal és milyen hangsúllyal illik beszélni a férjemmel. A két év alatt Istvánt alig-alig láttam. A második év lejárta után, alighogy betöltöttem a tizennyolcat, megesküdtünk. Gyönyörű esküvő volt, és igazán mindenből a legjobbat kaptam, ahogy kapom ma is. István figyelmes férj. Hálás vagyok neki a szép életemért, és amiért bőkezűen gondoskodik a családomról. Egészen kilenc hónappal és öt nappal – még pontosabban kettőszázhetvennyolc nappal – ezelőttig, ha megkérdeztek volna, milyen az életem, azt feleltem volna: tökéletes. Kiegyensúlyozott voltam; ha nem is boldog, de elégedett. Aztán minden megváltozott.
