A személyzet egyik tagja siet elénk, majd miután üdvözölt minket, az asztalunkhoz kísér. Helyet foglalunk, és nem egész egy perccel később uniformisba öltözött fehér kesztyűs pincér áll meg az asztalunk mellett. Bemutatkozik, elmondja, amit tudnunk kell a menüről és az alapanyagokról, melyekből az egyes fogások készülnek. Jelzi, mindjárt hozza az italokat és az előételt, majd halkan távozik.
Sorban érkeznek a fogások, egyik pazarabb, mint a másik.
Istvánnal könnyed csevegést folytatunk a hosszú ebéd alatt. Szóba hozza az apámat, hogy mintha kis javulást mutatna az állapota az új gyógymód mellett. Majd elmondja, talált Angliában egy professzort, aki a legjobb az ilyen betegek kezelésében, és már konzultált is vele. Úgy véli, ezzel apám visszakaphatná legalább részben a mozgás lehetőségét. Csüngök minden szaván, és nagyon mély hálát érzek iránta. Átnyúlok az asztal felett és megszorítom a kezét.
– Köszönöm! – mondom mosolyogva.
– Szóra sem érdemes, kedvesem – válaszolja –, az én feleségem családja az én családom is.
A másodperc tört részéig átfut rajtam, hogy furcsán, nyomatékosan ejtette ki a „feleségem” szót, de közben már tovább-beszél és az érzés, ahogy jött, úgy el is illan.
Szóba hozza a testvéreimet, külön megemlíti a bátyámat, aki újfent a segítségére szorult az elmúlt napokban.
– Jogi ügy – jelenti ki. – Elintézem, nincs miért aggódnod.
Majd arról értekezik hosszan, hogy úgy tapasztalja, édesanyám egyre feledékenyebb, és szerinte érdemes lenne egy kivizsgálást kérnünk. Megkérdezi, mi a véleményem?
– Én nem vettem észre – felelem –, de valószínű, nem voltam elég körültekintő. Majd figyelni fogom, ha legközelebb találkozunk.
– Rendben – mondja, miközben a borospohara pereme felett néz rám –, tudod, csak jelezned kell, és én intézkedem.
Az első öt fogásig egyszerű családi témák forognak az asztal körül, mégis úgy érzem, ezekkel valami célja van. Aztán másra tereli a szót, és felengedek. Az előbbi gyanakvásom tovatűnik. A múlt heti kiállításról beszél, ahol megtetszett neki egy festmény, ami szerinte jól mutatna a nyaralóban, majd barátokról mesél egy-egy vicces történetet, és
én udvariasan nevetek. Kint közben elered az eső. Kettéhasadok. Ülök az asztalnál és illedelmesen, kedvesen csacsogok a férjemmel, miközben a szívem mérföldekkel messzebb jár.
A szöveg az esőről, mint egy mantra, folyton a fülemben cseng. Annyiszor olvastam, kívülről tudom minden szavát. Emlékképek villannak az elmém vetítővásznán.
Itt ülök, de a lelkem valahol Rodoszon jár.
