Hirtelen meghallom a kopogó esőt az ablakon. „… erős vagyok, simán megtartalak így, csak ne engedj el… Kérlek, ne engedj el!” A tenyerem még mindig Ádáméban.Visszaszorítom a kezét, majd a férjemre nézek:
– Sajnálom – mondom Istvánnak. – És hálásan köszönök mindent, amit eddig tettél értem.
Megfordulok, kezem Ádám kezében. Úgy remegek, alig tartanak meg a lábaim. Közelebb húz magához. Székláb csikordul.
– Nem mehetsz el! – ordít a férjem.
Nem fordulok meg. Nem akarok. Megyek Ádám mellett.
– Ha kilépsz az ajtón, számomra nem létezel! Megértetted? A szememben meghalsz!
Elérjük az ajtót. Érzékelem a személyzet döbbent csendjét. Ádám a kilincsért nyúl, lenyomja.
– Gondoskodj a családodról, ahogy akarsz! Számomra megszűnsz létezni, meg ők is! Bármi történik, hozzám ne gyere! – István úgy üvölt, hogy remeg a hangja. Érzek némi lelkifurdalást, de nem engedek neki.
Ádám oldalán kilépek az ajtón, lemegyünk a lépcsőn, ki a kapun. Mire a mező szélére érünk, teljesen elázunk. Egyre könnyebbek a lábaim. A szívem repes, legszívesebben táncra perdülnék.
Ádám magához von. Állunk a mezőn, a szakadó esőben. Megérinti a vizes hajam, beletúr, orrát az arcomhoz nyomja, elindul lefelé, az ajkamnál megáll, majd megcsókol.
Alig kapunk levegőt, annyira esik. Teljesen elborítanak az érzések. Levegő hiányában is, de folytatjuk, mert egyszerűen muszáj. Forró ajkak, nyelv, víz… Összeolvadunk. Közben teljesen bőrig ázunk.
Tovább esik, villámok, dörgés, hangzavar, de mi ezt már fel sem fogjuk. Felkap az ölébe, a lábaimmal átkulcsolom a derekát. Megpörget, kacagok.
– Szabadság! – kiabálom, mint egy gyermek.
– Szeretlek! – mondja.
– Szeretlek! – felelem.
– Ha a felhők elmennek és majd újra kisüt a nap, akkor is, maradjunk örökre így együtt!
– A viharban, amit mi hoztunk létre – fejezem be, és számat az ajkaira tapasztom.
VÉGE
