Hallom, ahogy a kerekek murvás részre érnek, és konstatálom, hogy megérkeztünk. A sofőr kiszáll és kinyitja nekem az ajtót, majd kisegít a kocsiból. Néhány másodperccel később István megáll mellettem, a karját nyújtja, én pedig belekarolok.
– Nagyon csinos vagy, kedvesem – mondja.
– Köszönöm szépen – nézek fel rá udvariasan mosolyogva.
Ő választotta ki a ruhámat. Ritkán szól bele, mit veszek fel, persze néha ellát tanácsokkal vagy ötletekkel, de ma kissé erőteljesebben kérte, hogy mibe jöjjek. Nem szerettem volna ezt a ruhát felvenni – utoljára Rodoszon viseltem egy vacsorán, és túl sok emlék kapcsolódik hozzá –, de ő nem tágított. Nem akartam feszültséget, és megtanultam, hogy szót fogadjak, így aztán mindannak ellenére, amit belül éreztem, engedelmesen ebben jöttem.
Belépünk a kastély nagy, kétszárnyú ajtaján, ahol a fehér kesztyűs alkalmazott meghajlással üdvözöl bennünket. Míg arra várunk, hogy az asztalunkhoz kísérjen minket valaki, meglátom magunkat a hatalmas tükörben.
Félhosszú barna hajam sűrű loknikban omlik a vállamra. Alig viselek sminket, arcom az enyhe pirosító ellenére is sápadt. Kiálló járomcsontomon megcsillan a kristálycsillár fénye. Fehér Zuhair Murad térdig érő csipkeruhám ezüst öve kiemeli karcsú derekamat – a férjem kikötötte, hogy sosem lehetek több ötvennégy kilónál. Lábamon egy ezüst Stuart Weitzman magas sarkú szandál, amelynek strasszos pántja körülöleli vékony bokámat. István egyedi szabású sötétkék öltönye picit megfeszül a hasán. Hatvanhét éves, és bár a korához képest nagyon jól tartja magát, az elmúlt egy-két évben felszedett néhány kilót. Sűrű, ősz, hullámos haja kissé hosszabb a megszokottnál. Cipője úgy fénylik, hogy meglátom benne a bútorok sziluettjét. Az elmúlt egy évben nekem magamnak is elkezdett feltűnni a kettőnk közti huszonnyolc évnyi korkülönbség.
Hirtelen dörgést hallok kintről. Vihar közeleg. Ahogy az elmúlt hosszú hetekben mindig, ha eső vagy vihar van, azonnal hallom magamban: „Jó lenne veled kinn az esőben. Csak nézni Téged. Látni, ahogy az eső lemossa finom sminked, kimossa hajadból a mesterséges hullámokat, ahogy leolvad rólad minden külső máz. Nézni, ahogy azzá alakulsz, aki valójában vagy. Csak Téged nézlek. Végre Veled vagyok. Megérintem a vizes hajad, beletúrok a dús tincsekbe, és közben az én fejemről minden esőcsepp rád hullik. Az orrom az arcodhoz ér, próbállak felfedezni vele, de csak a szép szádig jutok. Csók csókot követ. Minden vízcsepp, amit én összegyűjtök, a te ajkadon köt ki. Alig kapunk levegőt, annyira esik, és azért is, mert elborítanak az érzések. Levegő hiányában is, de folytatjuk – mert egyszerűen muszáj. Forró ajkak, nyelv, víz… Összeolvadunk. Közben teljesen bőrig ázunk és előtűnnek a melleid a ruhád alatt. Tökéletes, két kerek halom, éppen méret – jól illik a tenyerembe. Érzem, látom a szemedben, mennyire vágysz rám. Tovább esik, villámok, dörgés, hangzavar, de mi ezt már fel sem fogjuk. Felkaplak, a lábad átkulcsolja a derekam; erős vagyok, simán megtartalak így, csak ne engedj el… Kérlek, ne engedj el! Ha a felhők elmennek, és majd újra kisüt a nap, akkor is… Maradjunk örökre így együtt! A viharban, amit mi hoztunk létre…”
Érzem, ahogy elfacsarodik a szívem, ahogy újra meghalok kicsit belül. Tudom, kívül semmi sem látszik rajtam.
