Tavaly októberben István Afrikába ment vadászni a barátaival, és mi, feleségek eldöntöttük, hogy eltöltünk egy hetet Rodoszon egy luxusszállodában. István nem könnyen, de végül beleegyezett, hogy én is velük mehetek – gondolom, rosszul vette volna ki magát, hogy rajtam kívül minden feleség elutazik. Így aztán október tizedikén négy másik nő társaságában megérkeztem Rodoszra. Már első nap elbűvölt a sziget. Nagyokat sétáltam a tengerparton, úsztam a mélykék, kristálytiszta tengerben, könnyű koktélt kortyoltam a napágyban, miközben a meleg a testemet simogatta. Az első három nap maga volt a tökéletes kikapcsolódás és nyugalom. Aztán a negyediken egyik idősebb barátnőm olyan elégedett volt az étellel, hogy kérte, hívják ki a szakácsot, gratulálni akar neki. Pár perccel később fehér uniformisba öltözött magas férfi állt meg az asztalunk mellett. Felnéztem, és összekapcsolódott a tekintetünk. A mai napig nem tudom, mi történt. Mintha villám csapott volna belém. Mind lelki, mind testi értelemben olyan erős vonzódást, vágyat éreztem, amit még soha életemben. A férfi nefelejcskék szemében pedig ugyanezt láttam. Fogalmam sincs, mi történt, meddig állt ott és mennyi idő telt el, eközben beszélt-e egyáltalán valaki, egyszer csak már nem volt ott. Fejfájásra hivatkozva kábán botorkáltam a szobámba és ruhástól elnyúltam az ágyon. Csak feküdtem, bámultam a plafont, a szívem majd kiugrott a helyéről, és úgy éreztem, mintha valaki marcangolná a bensőmet. Már órák óta feküdtem így, amikor kopogás hallatszott az ajtó felől. Azt hittem, egyik barátnőm, mert aggódnak miattam. Nagy nehezen felkeltem és kinyitottam az ajtót. Már nem az uniformis és a szakácssapka volt rajta.
Farmert és pólót viselt. Szőke haja hullámokban keretezte az arcát, tengerkék szeme az enyémbe fúródott.
– Gyere – nyúlt a kezem felé, majd megfogta.
Némán mentünk végig a folyosón, le a lépcsőn, ki az épületből, a homokos partra.
– Fogadjunk, még sosem csináltál ilyet – nézett rám pajkosan, majd ledobálta a ruháit.
Csak álltam ott megbabonázva, mezítláb, hófehér csipkeruhámban.
– Jaj, te lány – mondta nevetve –, emeld fel a kezed.
Engedelmesen az ég felé nyújtottam a kezeimet. Közben kioldotta az övemet és a homokra dobta, majd áthúzta fejem felett a ruhámat. Kikapcsolta a melltartóm pántját, aztán kézen fogott, és a tenger felé indultunk.
– Szabadság! Olyan érzés lesz! – mondta nevetve, miközben elértük a partot, és megéreztem bokám körül a hűs víz érintését. – Szaladjunk! – nézett rám, és már futottunk is be a lágy hullámokba.
Felettünk csillagok szikráztak, mi a hűs tengerben, meztelen, és az egyik irányba nézve csak a végtelen vizet láttam. Fröcskölni kezdett, mint egy gyerek, elnevettem magam és visszafröcsköltem. Viháncoltunk, játszottunk, mint két kamasz. Egészen elfáradtam, kapkodnom kellett a levegőt. Akkor megfogta a kezem, ölbe vett és felfektetett a víz tetejére. Mellém feküdt, és tenyerébe simította az enyémet. Lábammal könnyedén tempóztam, a víz ringatott, felettünk szikráztak a csillagok. Jól érezte magát a kezem a kezében.
– Tényleg szabadságíze van – suttogtam.
– Érezlek – felelte.
A következő napokat együtt töltöttük. Itt az étteremben ülve is szinte érzem a csókja ízét, a bőre illatát, az ölelését, a kezemet a tenyerében…
Soha életemben nem éltem át hasonlót. Egyszerre lebegtem a boldogságtól és szenvedtem, mert tudtam, hogy véget fog érni. Vissza kell mennem a férjem mellé. Nem magam miatt. A családom érdekében.
Három nap. Ennyi jutott nekünk.
Nekem az a három nap volt az igazi élet. Megtudtam, ki vagyok. Megtudtam, miről maradtam le eddig. Megtudtam, milyen érzés igazi Nőnek lenni. Megtudtam, milyen, ha igazán megcsókolnak. Megtudtam, milyen, ha úgy dörömböl a szívem, hogy nem hallok tőle semmi mást. Megtudtam, milyen a szerelem.
Hiába könyörgött, próbálta megértetni velem, valami csoda folytán össze vagyunk kapcsolódva, annyira érez – igen, tudtam, tudom, érzem én is. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy több mint egy tucat emberért vagyok felelős. Nem tehetem azt, amit én szeretnék. A szívemet ottfelejtve elhagytam a szállodát. És Ádámot is.
Már a hazaúton belázasodtam, aztán két hétig nyomtam az ágyat. Kicsit reménykedtem benne, hátha meghalok. Egy részem meg is halt. Egy részem egyszerűen ott maradt nála.
És aztán jöttek a levelek. Egyikre sem válaszoltam. Mit felelhettem volna? Úgy éreztem, képtelen vagyok, minden héten többször a sorait olvasni, de abbahagyni sem tudtam. Az összes levelének valamennyi sorát és szavát fejből tudom.
Ma már csak ritkán jön levél. Az esőről írt legutóbb.
Mennydörgésre riadok. Elkalandoztam.
A pincér leteszi elénk a desszertet. Csendben kanalazzuk a már-már művészi alkotást. Amikor befejezzük, nézem a férjem, és valóban hálát érzek iránta. Mély hálát. Közben pedig érzem, ahogy annak a valaminek a hiánya szinte szaggatja a testem és a lelkem. Azt hiszem, ez már örökre így marad.
– Jó nekem, hogy te vagy a feleségem – mondja István. – Remélem, boldog vagy! – néz rám összehúzott szemekkel.
Hirtelen nem tudok felelni. Néhány másodpercig a helyes válaszon gondolkodom, közben a szalvétával babrálok.
– Tudod, hogy tőlem minden megkaphatsz, ahogy eddig is. Emellett nincsenek nagy elvárásaim – folytatja. – Amíg te jó feleségem vagy, minden a tied, amit csak szeretnél.
Nagyon furcsa a hangja. A pincér ment meg a felelettől, leszedi az asztalt, közben érdeklődik, mennyire voltunk elégedettek?
István akkurátusan összehajtogatja a szalvétáját, majd hátradől a széken.
– Fantasztikus volt! Olyannyira, hogy kérem, hívja ide a szakácsot, hadd fejezzük ki köszönetünket neki is.
– Nos, kedvesem? – néz rám kérdőn István.
– Tudod, hogy nagyon hálás is vagyok mindenért neked – felelem csendesen.
– Jó lenne, ha minden így is maradna – mondja sokat sejtetőn.
Össze vagyok zavarodva. Mire megy ki ez az egész? Ekkor érzékelem, hogy valaki megjelenik az asztalunknál. Felnézek. Megfordul velem a világ, teljesen elgyengülök, a látásom elhomályosul, úgy érzem, el fogok ájulni.