Még csak tizenkét perce ülök a váróban, de máris egy örökkévalóságnak tűnik. Próbálok magazinokat lapozgatni, de olyan bárgyú cikkek vannak benne, hogy néhány perc után elmegy a kedvem az egésztől.
- Magának is húzás lesz? – kérdezi a mellettem ülő nyolcvan körüli hölgy.
- Remélem, hogy nem – felelem.
Egész testével felém fordul, fejét kissé lehajtja, hümmög kicsit, aztán a szarukeretes szemüvege fölött kipillantva rám néz:
- Mik a tünetei?
- Jobb oldalt alul, valahol nagyon fáj, és aztán ráment a fülemre, és most már a szemem is lüktet.
- Begyullad egy ideg! – adja meg a néni a diagnózist. – Ne izguljon fiatalember! A Sajgó doktor nagyon jó!
- Így hívják az ügyeletes orvost? – kérdezem a nénit.
- Doktor Sajgó Lajos – bólogat a várótermi szomszédom.
- Nem túl kellemes név egy fogorvosnak.
- Hát gondolom, már megvolt neki, amikor doktor lett – von vállat a néni.
Nyílik az ajtó, kilép egy elképesztően magas, tenyeres talpas, kortalan szőke hölgy, akinek a haja szoros kontyba van tekerve a feje tetején, fehér köpenye ropogós, és olyan makulátlanul fehér, hogy szinte elvakítja az embert. Ursulára emlékeztet, a Doktor Búbóból.
- Grécsi Péter! – kiáltja mély, öblös hangon.
A velem szemben ülő széksoron felemelkedik egy harminc körüli férfi. Sötétkék, három részes öltönyt visel, keményített gallérú inggel, és ahogy elmegy mellettem, látom, hogy kézelőjén mandzsetta díszeleg. Úgy néz ki az ipse, mintha valami divatmodell lenne. Ursula megfordul, a férfi meg követi. Még be sem csukódik utánuk az ajtó, kirohan rajta egy zilált, fehér köpenyt viselő alak, aki esküszöm úgy néz ki, mint Robert Smith a Cure énekese. Szerintem ki van húzva a szeme is!
- A jó Pali doktor – sóhajt nagyot mellettem a néni.
Ekkor megrezeg a telefonom a zsebemben és boldogan nyúlok érte, mivel megment attól, hogy mindezt kommentálnom kelljen.
- Bocsánat – mondom a hölgynek, miközben kézbe veszem a készüléket.
Látom, hogy Noémi, a feleségem küldte.
„Vágytam rád, kívántalak, levetkőztem és izzadni akartam alattad órákig, de le kellett mondanom rólad…”
És egy teljesen pucér képet is mellékelt magáról.
- Neje? – kérdezi a néni a vállam fölött áthajolva és a fotót skubizva.
Atyaég! Gyorsan becsukom a fotót.
- Nem ad neki rendesen enni? – néz rám az idős asszony vádlón.
- Dehogynem, ő…
- Igen vékonyka!
- Az. Ilyen alkat.
- Egészen fiús!
- Kicsit.
- Lehet, hogy maga látens homosapiens! – közli ellentmondást nem tűrő hangon.
Nagyon kell uralkodni magamon, hogy fel ne röhögjek.
Az orvosi szobában felvisít egy gép, talán fúró, vagy ilyesmi, és nekem azonnal az összes fogamba beleáll az ideg.
- Na, még grátisz leszedem a fogkövet is – közli egy vékony, magas férfihang odabentről.
Akkor ez nyilván a doktor – konstatálom magamban.
- Nem ír vissza neki? – kérdezi a néni.
- Dede… – veszem újra kézbe a telefonomat, és látom, hogy újabb üzenet érkezett a feleségemtől.
Ezt mondtam a szaunának reggel, ugyanis elfelejtetted bekapcsolni! És még egy mérges fejet is mellékel hozzá.
- Hát ez pech! – mondja a székszomszédom, miközben a vállam fölött a képernyőt nézi. – Asszem ma lemondhat az ungabungáról!
A gép megállíthatatlanul visít az orvosi szobában, aztán elnyújtott kiabálás hallatszik bentről:
- Auuuuu!
Mivel azt meg tudom állapítani, hogy ez nem Ursula, és nem is a doki, arra jutok, hogy csak a páciens lehet. Kezd inamba szállni a bátorságom.
Eközben a rendelőben a fiatal férfi a székben ül és jajgat. Sajgó doktor egészen megszánja, mert tudja, hogy a fogkőleszedés valóban nem egy kellemes dolog. Úgy dönt, megnyugtatja a pácienst, hogy már a csak a könnyed, utolsó mozdulat van hátra, azaz, hogy úgymond leporolja a fogakat. Egy apró kis keféért nyúl.
A váróban a néni azt mondja:
- Mindjárt maga jön, fiatalember!
Aztán bentről felhangzik a doktor vidám hangja:
- Már csak jól megkefélem, Péterem, és higgye el az sokkal kellemesebb lesz!
Ekkor felpattanok, elköszönök a nénitől és kirohanok a váróból. Már nem is fáj a fogam!
VÉGE
