A tavaszi szellő lustán kergette a napsütést a sétálóutcában. A kávézók teraszai zsúfoltak voltak, az emberek nevetése, csészék csörrenése, kiskanalak halk kopogása szinte táncolt a levegőben. A virágárus standján tulipánok bólogattak a langyos szélben, és a város egyetlen nagy, lüktető színfoltnak tűnt.
Anna épp a kis park felől jött. A vászonnadrágja kicsit gyűrött volt, a kényelmes lapos talpú cipője némán simult a kövezetre. Haja hátul laza lófarokba fogva, kicsit szétcsúszva, ahogy a délelőtti szél és egy hároméves kislány keze hagyta.
- Hé, nahát… Anna? – harsant fel egy hang a jobb oldala mellől.
Anna megfordult, és kissé hunyorgott a napsütésben.
Egy nő sétált feléje, hatalmas Louis Vuitton táskával, Christian Louboutin cipőben, fénylő, középen elválasztott hajjal, amely a legfrissebb trendek szerint omlott a vállára. Chanel kiskosztümje hibátlanul simult rá, mintha most lépett volna ki egy divatlap hasábjairól. Egy hatalmas napszemüveg takarta a szemét – és a fél arcát.
Anna egy pillanatig téblábolt az emlékei közt kutatott, mert bár ismerős volt a nő…aztán elmosolyodott.
- Viki?
A nő ölelésre tárta karjait, majd széles mosollyal végigpillantott Annán.
- Nem hiszem el! Komolyan, az érettségi óta nem találkoztunk!
Anna bólintott, kicsit feszengve állt egyik lábáról a másikra. Hirtelen tudatosult benne a gyűrött nadrág, a szimpla felső, a kopott cipő.
- Mesélj, mi történt veled az elmúlt tizennégy évben? – szegezte neki a kérdést Viki, majd anélkül, hogy válaszra várt volna, folytatta:
- Képzeld, én rácáfoltam ám, a közepes tanuló kis Viktóriára – mosolygott szélesen. – Ügyvéd lettem – húzta ki magát büszkén. – Egy menő budapesti irodában dolgozom, most épp a partneri kinevezésem előtt állok. Kemény meló, persze. Nem ritka, hogy napi tizennégy órát töltök munkával, de tudod, megéri. Egyrészt nagyon jó a fizu, másrészt izgalmas emberekkel dolgozom, neves ügyfelek, nemzetközi perek, és hasonlók. Igazi, pörgős élet.
Anna egy szót sem szólt, csak feszülten mosolygott. Közben megint Viki hajára nézett. „Fényes, sima… biztos valami menő szalonban csináltatja, hetente kétszer.” Zavartan a kócos lófarkához nyúlt, kissé megigazította. Érezte, hogy töredezett a vége. Mikor is volt utoljára fodrásznál? De mielőtt kisilabizálhatta volna, Viki újra beszélni kezdett.
- Nem tudom, emlékszel-e rá, de gyerekkorunkban is mindig utazni akartam. És most nem csak a munka miatt járom Európát, hanem végre minden évben kétszer valami jó helyen tölthetem a szabadságomat is. Télen síelés, Courchevel-be. És nyáron… Valami tengerpart. Tavaly például Balin voltam. Egyszerűen imádtam! Jártál már ott?
Anna megrázta a fejét.
- Nem, nem… – felelte sután.
„Bali…? Hát nem. Tavaly nyáron négy nap a kis faházban a Tisza parti kempingben. Ahol ugyanazt csináltam, mint otthon, csak kisebb helyen.”
- Ja, és mekkora szerencse, hogy ma gyalog vagyok! — mondta Viki nevetve. — Tudod, a kis piros sport mercim, kijelzett egy kis hibát a műszerfalon, be kellett vinnem a szervizbe. De milyen szerencse! Különben nem futunk össze!
„Piros kis sport merci… Aha.” És a szürke S-Max- ra gondolt, amivel jár. Használtan vették, megkímélt állapotban. De az is már három éve volt. Télen annak is örült, ha beindult reggelente.”
Aztán Viki hirtelen ránézett:
- Na de mesélj te is, Anna! Mivel foglalkozol mostanában?
Anna egy pillanatra megmerevedett, aztán csak bámult maga elé. Az ujjai között játszott a vászontáskája szélével. Aztán rápillantott a saját kezére. Rövidre vágott, tiszta, de lakkozatlan körmei voltak. Majd Viki kezére nézett. Gyönyörű, fényes csillogó manikűr. Biztosan szalonba csináltatja. Kezeit zavartan a táska vállpántja mögé dugta.
„Főzök, mosok, takarítok, súrolok, vécét pucolok, rendet rakok, énekelek, csendet teremtek, sebet gyógyítok. Előadóművész vagyok, fodrász és öltöztető. Bábszínházi rendező, mediátor. De ez mind nem szerepel a névjegyemen.”
Aztán kihúzta magát, és megszólalt:
- Gyermekfejlődési és emberi kapcsolatok területen dolgozom, terepen és laborban is.
Viki kicsit pislogott.
- Hát, ööö, ez igazán érdekesnek hangzik! – nevetett kissé feszengve, aztán a telefonjára pillantott. – Jaj, ne haragudj, hogy elment az idő! Pár perc múlva meetingem lesz, rohannom kell! De komolyan, olyan jó volt látni!
Anna csak bólintott.
Otthon a bejárati ajtóhoz érve még mindig a beszélgetés járt a fejében. Azon gondolkodott, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor gimibe járt, mennyire szégyellte az édesanyját. Háztartásbeli volt. Otthon volt velük. Más osztálytársainak menő anyukái voltak: fodrászok, jogászok, tanárnők, irodisták. Ő pedig csak… „csak” egy háztartásbeli anyuka lánya volt. Akkor és ott feszélyezte. Most már tudta: a négy fal között hősnek lenni, nap mint nap, az egyik legnehezebb munka a világon. 24 órás munkaidő, szabadnap, és pénzbeli juttatás nélkül.
Az ajtó kinyílt. A gyerekek léptei dobogtak a lépcsőn, majd a folyosón, ahogy elé szaladtak.
- Anyaaa! – kiabált Márk, miközben ölelő karjaiba futott.
Lacika is utolérte az öccsét, aztán a nyakába ugrott. Villő is szaladt a bátyjai mögött, és amikor beérte őket, kis kezeivel kapaszkodott a nadrágjába.
Leguggolt. Átölelte őket. Beszívta a nyakuk illatát. Azt a finom, meleg, puha és meghitt illatot, amit csak gyerekek tudnak árasztani.
A nappaliból kilépett az édesanyja, karján a kis Lillával, és melléjük térdelt.
Anna ránézett. Aztán lassan megszólalt:
- Köszönöm. Köszönök mindent, amit értem tettél. Hálás vagyok, hogy felneveltél. Nagyon szeretlek, anya!
Az édesanyja arca felragyogott, és a meghatottság könnyei csillogtak a szemében.
Villő még szorosabban bújt Annához, aztán azt suttogta:
- Szeretlek, mami.
- Én is! — mondta Márk.
- Én is! — tette hozzá Lacika.
Anna még szorosabban magához ölelte őket.
- Én is szeretlek benneteket.
Két nő állt ott. Két anya. Egyikük karjában egy csillogó szemű baba, másik körül apró kezek, karok, ragyogó arcok. Összebújtak. A szeretet fénye pedig betakarta őket.
Anna pedig úgy érezte, hogy soha, semmiért nem cserélné el a „munkáját”.
