Miután kiadom a szegényes reggelimet, leöblítem a vécét, aztán alaposan megmosom a kezem, majd hideg vizet locsolok az arcomra. A tükörből egy már-már betegesen sápadt, karikás szemű arc néz vissza rám.
Az íriszem, amely színváltós, hol sugárzón zöld, hol barnás, hol pedig olyan, mint a mocsár, mostanában gyakran ez utóbbi színben úszik véreres szemfehérjémben. Mindent egybevetve borzalmasan festek.
Kiveszem a gumit a hajamból, és tíz ujjal átfésülöm a tincseimet. Ettől csak rosszabb lesz az egész, úgyhogy egy nagy sóhaj kíséretében inkább újra összefogom a hajamat a tarkómon. A rögtönzött kócos konty még mindig jobban néz ki, mint a fénytelen seszínű tincsek az arcom körül.
Aztán elszakítom a tekintetem a tükörtől. Ekkor mar belém a felismerés, hogy semmi okom továbbra is a mellékhelyiségben maradni, muszáj visszamennem az ügyféltérbe. Képtelen vagyok rá! A homlokomat a hűvös csempéhez nyomom. Nem segít. Hallom kintről beszűrődni az iroda zajait. Nem maradhatok itt tovább. Mély levegőt veszek, és lassan kifújom. Lesimítom fekete ceruzaszoknyámat, aztán elhagyom a mosdót. Lassú léptekkel visszatérek az asztalomhoz.
– Ó, drágám! – néz rám Auguszta. – Már megint a gyomrod? – pattan fel az asztaltól. – Hozok neked egy nagy pohár hideg vizet, az jót tesz ilyenkor.
Rá se bírok nézni erre a nőre. Hozzászólni sem akarok!
– Jól vagy, Panni? – fordul felém a másik kolléganőm, Ivett.
Olyan gombóc van a torkomban, hogy nem tudok megszólalni, úgyhogy csak bólintok, majd gyorsan rendezni kezdem az aktákat az asztalomon.
– Auguszta annyira kedves! – mondja Ivett ábrándos hangon.
Az izmaim úgy feszülnek meg, mintha szét akarnák repeszteni a bőrömet.
– Tessék, édeske! – lép az emlegetett az asztalomhoz, és letesz rá egy nagy pohár hideg vizet.
– Köszi – akarom mondani, de rájövök, hogy nem hagyja el hang a számat, ezért úgy nézhetek ki, mint egy tátogó hal.
– Idd csak meg! – néz le rám. – A problémás pocakot jól megnyugtatja – folytatja Auguszta. A hangja mézes-mázas, csepegős, mintha egy gyerekhez beszélne.
– Később megiszom – préselem ki a szavakat az ajkaimon.
– Most kellene! – emeli fel a poharat és a kezem felé nyújtja.
Automatikusan elveszem, majd belekortyolok. A gyomrom azonnal háborogni kezd.
– Jó kislány! – simogatja meg a fejem búbját.
Az érintése olyan, mint egy áramütés, amitől legszívesebben felugranék és ordítanék. Kiadnék magamból mindent! Toporzékolni akarok, csapkodni, világgá kürtölni, hogy…
– Nekem akkor volt ilyen nyugtalan a gyomrom, amikor Ervinkét vártam. Emlékszem, nemcsak minden reggelt kezdtem a toaletten, hanem napközben is gyakran hajoltam a vécécsésze fölé, mert… – Auguszta elhallgat egy pillanatra, én pedig ránézek, mert megérzem a hangjában azt a fura valamit… – Ó, te jó ég! – teszi a tenyerét a szája elé. – Pannikám! Csak nem…? Nahát-nahát! Hát az kész csoda, nemdebár? Ó, istenem! Milyen régi vágyad is válna valóra! Édesem! Ez igazán csodás lenne! Én most már komolyan arra gyanakszom, hogy egy icipici kis élet jelentkezik így nálad – bólogat nagy komolyan. – Mindenképpen vegyél a patikában egy terhességi tesztet!
– Ó, tényleg! Simán lehet. Én is így voltam az elején – szólal meg Ivett mosolyogva.
– Mikor volt az utolsó menzeszed? – kérdezi Auguszta.
Jézusom! Azt akarom, hogy hagyják ezt abba!
– Bár nekem az első két hónapban ugyanúgy megvolt, szóval az sem mérvadó. Istenem! – csapja össze a tenyerét. – Olyan fantasztikus édesanya lennél, Pannikám!
ELÉG! Ordítja valaki bennem, de valójában nem tudok egyetlen szót sem kinyögni.
–Ó! – hallom meg újra Auguszta hangját. – Ajaj! – szisszen fel. – Csak hát… Hm. Mit fog ehhez szólni Zsolti? – a hangjában kétségbeesés és sajnálkozás bújik meg, jobb keze mutatóujjával az ajkát ütögeti, mint aki nagyon el van gondolkodva.
