– Tudom, hogy miatta nem sikerült eddig. Kevés a spermaszáma – fordul Ivett felé magyarázón Auguszta. – De akkor hogyan…? – réved el a távolba.
Legszívesebben elsüllyednék. Vagy nem is. Inkább szeretnék felpattanni, odaugrani hozzá, és addig szorítani a vékony nyakát, amíg gonosz fényű, sötét szeme élettelenné nem válik! Olyan élénk bennem a kép, hogy szinte magam előtt látom, ahogy a szeme kidülled, és kiszőkített, egyenesre vasalt haja az arca körül repked, amint a nyakát szorítom és rázom. Keskeny szája résnyire szűkül, a teste megvonaglik, aztán kileheli a lelkét.
Úristen! Megrázom a fejem. Mégis, egyáltalán hogy juthat ilyen eszembe? Honnan van bennem ilyen gyilkos indulat? Rám zuhan a szégyen, és ezt olyan súlyosnak érzem, hogy automatikusan összehúzom magam a széken.
Ekkor megszólal az ajtó feletti csengettyű. Egy házaspár lép be az irodába, így szerencsére megszakad köztünk minden kommunikáció. Még elcsípem, ahogy Auguszta gonosz mosolyt villant felém, aztán fejét felszegve a világ legkedvesebb hangján az ügyfelekhez fordul, és az asztalához kíséri őket.
Most veszem csak észre, hogy az a blúz van rajta, amit még én vettem neki. Egy hónapja még meg voltam róla győződve, hogy ő a legjobb barátnőm. Sülve-főve együtt voltunk, úgy éreztem, soha ilyen nagyszerű barát nem volt még az életemben, mint ő.
Nem. Ez nem teljesen igaz. Valóban így éreztem, de olyan két és fél hónappal ezelőttig. Aztán onnantól furcsa dolgok történtek, és én egészen összezavarodtam, így a barátságunk utolsó két hónapját inkább viharosnak mondanám. Aztán jött az a bizonyos céges ebéd, és akkor minden végérvényesen tönkrement. Miközben úgy teszek, mintha elmélyülten dolgoznék a gépemen, egyszerűen csak ülök ott, és hagyom, hogy az emlékek elárasszák az agyamat.
Nyolc hónappal ezelőtt, amikor a kolléganőnk, Edit szülési szabadságra ment, az ingatlaniroda tulajdonosa és vezetője, Sándor, meghirdette a helyét. A mi kis városunkban nagyon-nagy dolog egy ilyen munkahely. Bejelentett nyolcórás munkaidő, igaz, hogy minimálbér, de fix fizetés, és természetesen a jutalék, ami, ha ügyes az ember, nem is olyan kevés. Céges telefon, étkezési utalvány és a mindenki által használható, kulcsos autó.
Az állásra érthetően rengetegen jelentkeztek, akik közül az önéletrajzok alapján, Sándor hét embert hívott be. Mindannyian részt vehettünk az interjúkon, mert a főnökünk azt mondta, fontos, hogy nekünk is szimpatikus legyen az új kolléga, hiszen mi fogunk vele a mindennapokban együtt dolgozni. Sándor jó ember. Felsóhajtok gondolatban…
Auguszta is a jelentkezők közt volt. A nap végén nem őt találtuk a legjobbnak, de abban maradtunk, hogy mindenki gondolkodik még másnapig, és reggel egyeztetünk. Sándornak egyébként ő volt az egyik befutó. Előzetesen Vera, az akkori kolléganőm, egy férfira voksolt, én pedig egy másik hölgyre, de abban maradtunk, hogy ezt jó alaposan átgondoljuk.
Amikor aznap hazafelé indultam, belebotlottam Augusztába. Egy padon ült, és almát evett.
Felcsillant a szeme, amikor meglátott, és szinte könyörgött, hogy igyak meg vele egy kávét a közeli bisztróban.
