– Nagyon kétségbe vagyok esve – mondta, amikor már az asztalnál ültünk, és előttünk gőzölgött egy-egy kapucsínó. – Tudod – hajtotta le a fejét –, bajban vagyok. A terapeutám azt mondta, hogy hallgassak a megérzéseimre, és minden idegszálammal érzem, hogy te igazán jó ember vagy – emelte rám hatalmas sötétbarna szemeit. Meg kell tanulnom bízni az emberekben… – nézett el valahova a távolba, majd hatalmasat sóhajtott. – És én ezt most gyakorlom. Remélem, nem rontom el, és nem tévedek… – mély levegőt vett, majd szinte egy szuszra folytatta: – Egy nagyon megalázó, bántalmazó kapcsolatból menekültem el. Mindent hátra kellett hagynom. Az egész addigi életemet. Semmim sem maradt. Több mint tizennyolc évig tartott, és nemcsak lelkileg tett tönkre, de fizikailag is bántott. Nézd – húzta fel a blúza ujját –, eloltotta rajtam a cigarettacsikket.
Miközben a sebhelyet bámultam a kezén, észrevettem, hogy könnyes lett a szeme. Hosszú percekig beszélt, elmondta, hogy mi mindent tett vele a férfi. Elborzadva hallgattam.
– Annyira szégyellem! – sírta el magát.
– Nem a te hibád! – simogattam meg a kézfejét. – De micsoda erő van benned, hogy ki mertél ebből lépni! – folytattam bátorítón.
Később elmondta, hogy az exférjének ingatlanirodája volt, majd hozzátette:
– Tudod, az egész irodát én építettem fel, minden munkát én végeztem. Tizenkét munkatársért voltam felelős. Nem egész egy év alatt elértem, hogy a mi vállalkozásunk volt a legjobb egész Budapesten. Az ügyfelek özönlöttek hozzánk… Hamarosan híre ment, hogy én vagyok a legjobb a szakmában. Mindamellett, hogy a volt férjem odavolt a pénzért, persze a munkámra irigy volt, ezért ahol csak tudott, megalázott – hajtotta le megint a fejét. – Képzeld, bármennyit is dolgoztam, bármilyen keményen is, még saját jövedelmem sem volt. Minden felett ő rendelkezett! Az ingóságaink is az ő nevén voltak. Ma már persze tudom, ez mennyire tipikus… De abban az időben csak egy szerelmes nő voltam, aki mindenben meg akart felelni a férjének.
Hosszan mesél, mi mindent tett az irodáért, milyen sikerei voltak, amelyeket persze a férje, nem hogy nem ismert el, hanem a saját elért eredményeinek könyvelte el őket.
– Mindennél jobban szükségem van erre a munkára! – mondja, amikor már elfogyott a kávénk. – Hidd el, nem könyörögnék, hogy segíts, ha nem lennék biztos benne, hogy ebben a szakmában mindent tudok, és emiatt szakmailag is nagyon jól jártok velem. Nagyon keményen tudok dolgozni! Már csak azért is, mert egyedül kell eltartanom a fiamat, aki tizenöt éves és kollégista. Csodaszép fiú! És olyan okos! – mosolyodott el. – Ő a mindenem!
Elővette a telefonját, és mutatott egy fotót Ervinről, a fiáról.
– Tényleg nagyon helyes fiú – mosolyogtam rá, és közben arra gondoltam, hogy valóban helyes, de az összehúzott szeme, a vékony vonallá préselt, kissé legörbülő ajka sokat ront az összképen. Emlékszem, azzal magyaráztam, hogy kamasz, és biztosan utálja, ha fényképezik. Mekkorát tévedtem!
