Hatalmas empátiát éreztem ez iránt a megtört, harcos nő és anya iránt. Úgy éreztem, még soha senkinek nem volt akkora szüksége rám, mint neki. Másnap mellszélességgel támogattam, hogy őt vegyük fel. Pár nappal később kezdett is. Nem telt bele két hét és a legjobb barátnők voltunk.
Pont abban az időben elég rossz volt otthon a helyzet köztünk Zsoltival, a férjemmel, és úgy éreztem, Auguszta az egyetlen ember, aki igazán megért. Órákig képes volt figyelmesen, együttérzőn és türelemmel hallgatni. Mindig volt hozzám egy-egy kedves szava, és megölelt, amikor arra volt szükségem. Arra gondoltam, hogy annyi kedvességet és figyelmet kapok tőle, mint még soha senkitől. Nagyon éles kontrasztban volt ez az otthoni helyzettel, ahol Zsolti alig szólt hozzám.
– Ó, milyen gyönyörű ez a felső! – szakít ki a gondolataimból Auguszta negédes hangja. Az előtte ülő házaspár hölgy tagjának mondja. – Csak nem saját készítésű?
– De igen – mosolyog szélesen a fiatal nő.
– Nahát! Le a kalappal! Mindig is csodáltam az olyan embereket, akik ilyen fantasztikus dolgokat tudnak létrehozni. Nagyon büszke lehet a feleségére – villant elbűvölő mosolyt a férjre. – Én még egy gombot sem tudok felvarrni – kuncog –, nemhogy ilyen csodákat létrehozni.
HAZUDIK! Sikítom befelé. Az emlék, mint egy filmjelent már pörög is a fejemben.
– Ezt neked készítettem – mondta, miközben előhúzott a táskájából egy kötött mellényt. A pontos mását annak, amit nemrég csodáltam meg egy kirakatban. Csak ennek más színe volt. – Ilyen fonalam volt csak otthon, de azt hiszem, ez a szín jobban ki is emeli a szép arcodat, mint amit láttunk – folytatta szégyenlősen. – Remélem, tetszik.
– Imádom! – mondtam boldog mosollyal, majd azonnal felpróbáltam.
– Ez a szem itt nem a legtökéletesebb – hajolt közel a mellényhez, amibe már bele is bújtam. – Ó, jaj, elrontottam!
– Ugyan dehogy! Szerintem egyszerűen tökéletes! Fantasztikus vagy! Én nem tudok se kötni, se horgolni, még varrni se. Csodálatos, hogy képes vagy ilyenekre!
– Nem nagy dolog ám – mondta szégyenlősen. – Jó így a nyakkivágás? És tetszik a passzé?
– Igen, igen! Gyönyörű!
– Megmondhatod ám, ha nem tetszik. Tudok csinálni más színben is, ha jobban örülnél pont olyannak, mint amit láttunk…
– Nem, ez sokkal szebb.
És ez így ment egy negyedórán át. Most, itt ülve, már pontosan látom, hogy minden egyes megnyilvánulása arra ment ki, hogy még jobban és jobban dicsérgessem őt. De akkor ebből semmit sem érzékeltem.
– Kiugrom a pékségbe – hallom meg a hangját.
Felpillantok, s ekkor látom meg, hogy az ügyfelek már elmentek. Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem.
Ivett kér tíz deka sajtos pogácsát, én semmit sem. Amikor Auguszta végre kimegy az ajtón, olyan, mintha valami sűrű anyag tűnne el az irodából. Most jövök csak rá, hogy eddig össze-vissza lélegeztem. Kinyitom az ablakot, és mély levegőket veszek. Közben már újabb emlék árasztja el az agyamat.
