Úgy három hete dolgozott Auguszta az irodában, amikor hívtam, hogy menjünk ki ebédelni, és ő lelkesen csatlakozott is hozzám. A kis önkiszolgáló bisztró felé sétálva végig beszélgettük az utat. Vagyis én beszéltem az otthoni nehézségekről, hogy mennyire feszült vagyok, milyen rossz a viszonyom jelenleg a férjemmel, és azon tanakodtam, hogy mit tehetnék, hogy helyrehozzam a dolgokat, ő meg kedvesen meghallgatott, és bölcs tanácsokat adott. Közben odaértünk a vendéglőhöz, és már belépni készültem, amikor feltűnt, hogy ő csak a járdán topog.
– Pannika, ne haragudj, én nem megyek be. Elkísértelek, mert szeretek veled lenni. Te vagy a legjobb ember, akivel valaha találkoztam, és minden perc feltölt, amikor veled lehetek. Én nem engedhetek meg magamnak egy éttermi ebédet – húzott elő egy almát a táskájából –, úgyhogy az egészséges étkezés jegyében elfogyasztom ezt a padon, miközben várok rád.
Döbbenten néztem rá, és persze ragaszkodtam hozzá, hogy meghívhassam. Több mint hat percig tartott meggyőznöm, hogy bejöjjön velem, majd újabb hosszú percekig, míg rávettem, hogy ne a legolcsóbb fogást válassza, és hogy rendeljen levest és másodikat is. Az egész ebédet végighálálkodta, ami egyszerre melengette meg a szívemet, és kicsit zavarba is hozott. Soha senki nem beszélt még rólam olyan szépen, mint ő, soha senki nem csodált még úgy, mint Auguszta. Szokatlan érzés volt, de a lelkem mélyén nagyon is boldoggá tett.
Az emlék szertefoszlik, és egy másik veszi át a helyét. Nem sokkal a közös ebéd után, egyik nap a mellékhelyiségbe mentem, és bentről sírás hangja hallatszott ki. Hosszas győzködés után Auguszta bevallotta, hogy mivel még nem kapta meg az első fizetést, egy fillérje sincs, ami neki nem is lenne baj, kihúzná ő ezt a pár napot, de a fia megbetegedett, nem tud hazajönni, neki pedig nincs pénze, hogy meglátogassa, és ételt meg gyógyszert vigyen neki. Megállíthatatlanul zokogott, nekem pedig a szívem szakadt meg érte. Hiába ajánlottam fel, hogy segítek, adok pénzt, nem akarta elfogadni. Végül megbeszéltem Sándorral, hogy adja oda neki megtankolva a kulcsos autót. Magam főztem ebédet, amit összekészítettem a szükséges gyógyszerekkel és a két hatalmas táskával együtt, amit televásároltam neki, aztán kész tények elé állítottam. Akkor meg ezért sírt, és én még életemben nem láttam ennyire meghatódott embert. Persze ma már tudom, hogy mint minden más, ez sem volt igazi.
Megszólal a csengettyű, önkéntelenül odakapom a tekintetemet.
– Azért neked is hoztam valamit, drága Pannika – lép Auguszta az asztalomhoz, és a kedvenc sütimet teszi le elém.
Vegán. Már évek óta az vagyok. Auguszta pedig hét hónapja. Mert, amikor megtudta, hogy én az vagyok, ő is azonnal átállt erre az életformára. Ahogy pont azokat a színeket hordta, mint én, éppen azokat a könyveket olvasta, amiket én, és persze azokat a zenéket is hallgatta, mint én. Mintha ikrek lennénk. Megborzongok. Csak nemrég tudatosodott bennem, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy ilyen egyforma lenne az ízlésünk, a gondolkodásunk és az érzésvilágunk, hanem ő egyszerűen lemásolt. Folyton. Ránézek a sütire, és megint hányingerem lesz. Remeg a kezem. Meg fogok őrülni. Ez a legnagyobb félelmem…
– Enned kell! Hidd el, ismerlek, tudom, mi a jó neked! – folytatja széles mosollyal, de engem nem téveszt meg. Már nem. Pontosan látom a szemében a gonoszságot, és hallom, hogy a hangsúly, az „ismerlek” szón van.
Ismer. Persze, hogy ismer. Minden titkomat, vágyamat, fájdalmamat, érzésemet és gondolatomat megosztottam vele. Mióta pedig tudom, amit, ez a tudás, amelyet megszerzett rólam, úgy lóg a fejem felett, mint Demoklész kardja. Kiráz a hideg.
Hallgatom, ahogy Ivett hálálkodik Auguszta kedvességéért, és mintha egy tévéműsor lenne megadott forgatókönyv alapján, végignézem, ahogy Auguszta eléri, hogy Ivett még tovább dicsérje. Undorító! Ó, de hiszen én is bedőltem neki. Ettől mentem elönt a szégyen.
Auguszta lesimítja a szoknyáját, amit szintén én vettem neki, és az asztalomra csúsztat egy hosszúkás dobozt.
– Terhességi teszt. Szerintem meg kellene csinálnod!
Könnyek tolulnak a szemembe. Pontosan tudja, hogy nem vagyok terhes! Nem lehet gyerekem! Zsoltnak alacsony a spermaszáma, de a nagyobb gond az, hogy mindkét petevezetőm elzáródott, és hiába fújták át, hiába voltak a műtétek, semmi. Az ötödik lombikprogram sem hozta meg a várt eredményt, és mivel már sem anyagilag sem lelkileg nem bírtuk tovább ezt az egészet, meghoztuk azt a fájdalmas döntést, hogy feladjuk a gyermekről szóló álmainkat.
Mindezt Auguszta mindenkinél jobban tudja, hiszen életem legnagyobb fájdalmát is vele osztottam meg. És mint mindennel, most ezzel is visszaél. Hogy belém rúgjon. Hogy fájdalmat okozzon. És még valamiért, amit egyelőre nem tudok, hogy micsoda, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan ki fog derülni. Szinte érzem, ahogy szorul a hurok a nyakam körül…
