Fogom a dobozt, felpattanok, és a mosdóba futok. Üres a gyomrom, csak víz, sav és epe jön fel, ahogy a vécécsésze fölé hajolok. Amikor visszamegyek, hallom, hogy Auguszta Veráról, a volt kolléganőnkről beszél.
– Szegény kis nő! – mondja épp Auguszta együttérző hangon. – A férje szerencsejátékos volt, és hatalmas adósságot halmozott fel. Ha hozzánk fordul, biztosan segítettünk volna neki. Mi itt olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Persze megértem, mennyire szégyellhette ezt az egészet. Százezer forintot lopott el. Még csak nem is olyan hatalmas összeg – sóhajt. – A tartozásra kevés, de lopásnak sok. A szívem szakadt meg érte. Persze megértem, hogy Sándor nem tehetett mást, és elbocsájtotta. De legalább arról sikerült meggyőznöm a főnököt, hogy ne tegyen feljelentést, hogy Vera ellen ne legyen eljárás. Összedobtuk a hiányzó összeget.
Ivett kerekre nyílt szemmel hallgatja, és látom a csodálatot a szemében. Istennőnek látja Augusztát. Nem tudom hibáztatni. Magam is így néztem rá. Valahogy képes elérni ezt bárkivel szemben. Amíg szüksége van arra az adott emberre. Amíg az hajlandó őt csodálni, isteníteni, szolgálni, amíg adni tud. Amíg nem áll az útjába, vagy nem szembesíti egy-egy füllentéssel, pláne nem hazugsággal. Lényegében addig, amíg egyetlen rossz szót sem mond Augusztára, és amíg mindenben egyetért vele. Amíg nem sérted meg. Vagy nem véli úgy, hogy megsértetted. És amíg nem akarsz jobbnak látszani nála. Mert, ha ezek bármelyike is bekövetkezik, a te életednek egyszer s mindenkorra vége.
Vera nem sikkasztott! Auguszta csapdába csalta, mert Sándor ki akarta nevezni irodavezetőnek, amire pedig ő önmagát tartotta a legalkalmasabbnak. Ezért Verát ki kellett csinálnia. Véletlenül jöttem rá. Azon a már említett céges ebéden. Eleinte el sem akartam hinni. Aztán ahogy lehullt a hályog a szememről, az idegösszeroppanás szélére kerültem. Mert Auguszta tudja, hogy tudom, mit tett. Azóta nem vagyok biztonságban.
Alighogy visszaülök az asztalomhoz, kilép Sándor az irodából, és ránk mosolyog. Ő semmiről semmit sem tud. Jelenleg azt hiszi, ő a világ legboldogabb embere. Behívja magához Augusztát, mondván valamit meg kell beszélniük.
Mire oldalra pillantok, látom, hogy Auguszta már át is alakult. A mellei előretolva, a hasa behúzva, és csak úgy ring a csípője, ahogy elindul Sándor felé. A szemei tágra nyílnak, az ajkai ábrándosan elválnak egymástól, épp csak egy pici rést hagyva. Aztán kissé szégyenlősen lesüti a szemét, de amikor közelebb ér a főnökünkhöz, ráemeli a tekintetét, amiben pontosan tudom, hogy olyan csodálat izzik, aminek egyetlen férfi sem tudna ellenállni. Most, hogy tudom, amit tudok, már tűpontosan látom, hogy Auguszta mikor mit csinál valójában. Ahogy azt is, hogyan csinálja. Ez lesz az én vesztem. De senki sem hinne nekem…
Nézem, ahogy Sándor beleveszik ebbe a csodába, és tenyerét gyengéden Auguszta hátára simítja, ahogy az irodába kíséri, majd becsukja maguk mögött az ajtót.
Auguszta öt hónapja a szeretője. Mindösszesen két hónap kellett hozzá, hogy Sándor – akinek bájos felesége, két édes kislánya van, és amolyan igazi családapa figura – rájöjjön, hogy olyan kincsre bukkant, amire még sosem, és egész egyszerűen nem tud élni egy olyan csoda nélkül, mint Auguszta. Olyan lett, mint akit megbabonáztak.
A szemem előtt zajlott minden, mégsem láttam. Elhittem az Auguszta féle verziót a romantikus szerelemről. Fogalmam sincs, hogyan érte el, hogy nem a saját szememnek és a józan eszemnek hittem, hanem neki! Szóval, még csak nem is vethetem Sándor szemére, amiért bedől neki.
Nagyon kedvelem a főnökömet. Jó ember. Tényleg nagyon jó ember. Ahogy a felesége, Irina is az. Egy kedves, szolid, csupaszív nő. Esélye sem volt Augusztával szemben. Persze a viszony gyorsan kiderült, de Irina nem dobta ki Sándort. Auguszta viszont nem éri be a szerető státusszal. Ő Sándor felesége akar lenni. Így aztán majd az is lesz. Szegény, szegény Sándor! És szegény Irina és a gyerekek! Ez a nő az egész családot tönkre fogja tenni.
Nekem is közel a vég… Napok óta tudom, érzem. De azt nem tudom, honnan fog jönni a támadás.
Zsolt, akivel – amióta lehullt a szememről a hályog – közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha, mindenben mellettem áll és támogat. Augusztának majdnem sikerült tönkretennie a házasságomat is. Méltatlan egy sztori, gondolni sem akarok most rá. A férjem szeret engem. Azt mondta, együtt megoldjuk ezt is.
Tudom, hogy nem maradhatok az irodában. Megírtam már a felmondásomat. Holnap oda fogom adni Sándornak. Ma van az édesanyja nyolcvanadik születésnapja. Ezért nem ma. Kinyitom a fiókomat, és megnézem a hosszúkás borítékot, amiben a felmondás van. Szép, krémszínű. A papír háromba hajtva fekszik benne. A borítékra ráírtam, hogy sajnálom.
Muszáj volt ráírnom. Mert tényleg sajnálom. Nemcsak azt, hogy elmegyek, hanem mindent és mindenkit… Aki marad.
Már megtanultam, hogy Augusztával szemben bármit is mondok, mindig neki hisznek. Így ezzel már nem is próbálkozom. Így lesz a legjobb. Megnyugtat a boríték tartalma. Megkönnyebbülés lesz, bármennyire is fáj.
Amikor megtudtam azt, amit meg kellett, szépen, lépésről lépésre minden nyilvánvalóvá vált…
Például, hogy kihasznált, és hogy mindenben hazudott nekem. A volt férje nem bántalmazó, hanem halott…
