Keresés
Bucsi Mariann

IKERLÁNG 7/2 RÉSZ

Megrázom a fejem. Gondolni sem akarok rá. Kiöltöm a nyelvem a tükörképemre, és elnevetem magam. Összeszaladnak a ráncok a szemem és a szám körül és vidáman táncolnak a szeplőim hófehér bőrömön. Ötvenéves leszek idén. Elég hihetetlen. Ő meg csak negyvenkettő. Egy villanásnyi időre belém nyilall a pánik, a másodperc ezredrésze alatt felvillan néhány kép, ahogy hervadok, öregszem, ő meg ereje teljében van, és az érzés, hogy nem akarom, hogy lássa az elmúlásom, szinte letaglóz.

Megfogom a csap peremét, mély levegőt veszek. „Ostoba” – sziszegem a tükörképemnek. Elnevetem magam. Megnyugszom. Az elmúlt három évben kivirultam. Most tudom, milyen élni. ÉLNI! Így csupa nagybetűvel. Visszamegyek a konyhába. Az asztalon pirítós, rajta tükörtojás, avokádó. Színkavalkád. Mellém ül, egészen közel. Összeér a combunk, miközben enni kezdünk. Kint felragyog a nap, besimul az ablakon. Mintha csak nekünk örülne. Meghitt egyetértésben reggelizünk. Végtelen nyugalom száll meg, biztonságban érzem magam. Eltelik a szívem hálával, ahogy nézem a kezét, amivel szájához emeli a falatot. Szememmel megsimogatom az ajkait. A szájába külön szerelmes vagyok.

– Csodás volt az éjjel – mosolyog rám pajkosan a kenyere fölött.

– Mhmmm – mondom, majd lenyelem a falatot –, Te voltál csodás – nézek a szemébe.

A szívem egyre gyorsabban és hangosabban ver, a lábaim finoman remegnek, érzem, ahogy a bőröm felizzik és az ölem összehúzódik. Tudom, mi jön – és alig várom! Mélyen a szemembe néz, látom vágytól csillogó, fényes íriszét, kitágult pupilláját, érzem a remegését. Leteszi a kenyeret, eltolja előlem is a tányért. Megragad és az asztalra tesz. Ahogy szétnyitom a combjaim, inge felcsúszik a derekamra. Hallom, ahogy megoldja az övét. Zihálok. A lábam közé lép és már érzem is magamban. Felnyögök a kéjtől. Keményen megkefél. Ott a konyhában, az asztal szélén. A nevemet súgja, amikor belém robban a gyönyöre. Rám borul. Csukott szemhéjam csókolja, majd végig az arcomat, míg eléri ajkaimat. Finoman, puhán és hosszan csókol.

– Nem tudok betelni veled – sóhajtja.

– Én sem veled – súgom a fülébe. Átölelem, meztelen bőrét simogatom. Magához szorít. Őrülten boldog vagyok!

Később, amikor már elmosogattam és rendet raktam, ő bemegy a városba, én meg egyedül maradok. Dolgoznom kellene, de képtelen vagyok rávenni magam. Még mindig az ingében vagyok, lábam közt gyengéden csorog a gyönyörnedve – húzni akarom ezt a pillanatot, amíg csak lehet.

Hallom, ahogy a postás bedob valamit a ládába. Megvárom, míg odébáll, azután kimegyek, és behozom a küldeményeket. Néhány szórólap, pár hivatalos levél. A kis kézműves tányérba helyezem őket, amit ő készített. Szeretettel megsimogatom a színes kerámiát.

Eldöntöm, munkához látok. Odalépek a szekrényhez, le akarom emelni a tetejéről a kis papírdobozt, hogy kivegyem belőle a vázlataimat. Ahogy nyújtózom érte, majd elérem és végre megmozdítom, a fejem mellett esik le egy kis könyvszerűség. Odapillantok. Pontosan tudom, mi az. Úgy, ahogy vagyok, a szekrény mellett törökülésbe helyezkedem, és megfogom a kis keményfedelű füzetet.

Mély levegőt veszek. Felcsapom.