Július 2.
Annyira készültem a születésnapjára. Olyan boldogok vagyunk egy ideje. Minden csodálatos volt és én tönkretettem! Miért pont ma kellett nekem eldicsekedni vele, hogy munkát ajánlottak egy galériában? Tudhattam volna, hogy nem fog örülni! Kicsit… elhittem, hogy esetleg büszke lesz rám. A világ legostobább embere vagyok! El tud tartani, nem kell dolgoznom. Kétségbe vontam ezzel a férfiasságát. Hogy tehettem ilyet? Szörnyű, önző dög vagyok! Két napja nem szól hozzám. Borzalmasan érzem magam. Nem tudom, hogy engesztelhetném ki.
Július 4.
Gyorsan írok. A konyhában van. Levest főz nekem. Még jobban elrontottam mindent. Meg szerettem volna beszélni. Rohadtul önző vagyok! Nem rá figyelek, nem figyelek rá. Csak a magam dolgát hajtogatom.
Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Elkapta a karjaimat és erősen megrázott. Aztán elestem. Nem tudom pontosan, mi történt utána. Egyszerűen hiába próbálok visszaemlékezni, valami köd van az elmémen. Azt hiszem, eltört néhány bordám…
Leejtem a füzetet. Érzem, ahogy meztelen combomnak ütődik. Könnytől homályos a szemem.
Mély levegőt veszek, kézbe veszem a füzetet és becsukom. Minden szót pontosan ismerek benne. Az én naplóm. A terapeutám javaslatára kezdtem el írni. A legutolsó bejegyzés benne öt évvel ezelőtti.
Szinte magam előtt látom azt a nőt, aki voltam. Mindig divatos frizurámmal, drága ruhákban, állandóan tökéletes megjelenéssel – még otthon is. A folyamatos készenlét, nehogy elrontsak valamit, nehogy hibázzak. Az egyre többet, egyre jobban szeretni, csinálni, tenni érzése, hátha majd akkor minden jobb lesz. A még jobban szeretni, még jobban megérteni, hátha akkor… Az állandó görcs, a dermedtség, hogy ugyanaz a kéz simogat, szeret, amely üt. Hogy ugyanaz a száj csókol gyengéden, amely ocsmányságokat vág a fejemhez és megaláz. Hogy nem tudom, hihetek-e magamnak. Az állandó összezavarodottság érzése a folyamatos bizonytalanság.
Valaki, aki nem én voltam.
