De ez már a múlt. Elmúlt. Nem volt könnyű, de elhagytam a férjem. Persze mindent elkövetett, hogy ne tehessem, de… Megtettem. Egészen egy másik kontinensig menekültem…
Szabad vagyok. Új életem van. Megtaláltam magam és aztán Őt – az én szobrászomat. Nem. Igazából megtaláltam magam, aztán Ő engem. Iszonyúan féltem, bizalmatlan voltam, küzdöttem ellene, de Ő soha, egyetlen pillanatra sem adta fel. Elmondhatatlan hála járja át a szívem, ahogy rá gondolok. Ő a legcsodálatosabb és legkülönlegesebb Ember és Férfi. Istenem, milyen türelmes volt hozzám, velem…
Több mint egy évbe telt, mire megértettem, nem kell állandó riadókészültségben élnem. Hogy nem baj, ha elejtek egy poharat, elfelejtek beadni egy inget a tisztítóba, vagy nem a megfelelő méretű tányérra teszek valamit, esetleg nem az elvárt színű ruhát veszem fel. Hogy elmondhatom, ha valamihez nincs kedvem és az elfogadásra kerül. Hogy nem kell attól tartanom, nyilvánosan leszek megszégyenítve. Hogy nem kell lesnem, figyelnem a másik hangulatát. Hogy nem rezzenek össze egy hirtelen mozdulattól…
Kézfejemmel megtörlöm a szemem. Szorosabbra húzom magamon az ingjét. A szívemben nem hagyok helyet, csak a hálának, a szerelemnek, a szeretetnek. Neki. Lassan visszacsúsztatom a naplót a helyére. Megfordul néha a fejemben, hogy el kellene égetnem. Mégsem teszem. Mindig tudni akarom, milyen szerencsés vagyok, és most a csodában van részem.
Ahogy a nappaliba megyek, és nézem a közösen összeválogatott tárgyainkat, a kis szobrokat, amelyeket nekem készített, a fotókat rólunk, úgy érzem, szétvet a boldogság.
Édes kis emlékek villannak az elmémben. Sikoltozva szaladgálunk a slag alatt és vizesen gabalyodunk egymásba – néha olyanok vagyunk, mint két nagy gyerek. Kócosan, sortban és pólóban a nappaliban táncolunk. A tengerparti homokba rajzolunk, és összebújva nézzük, ahogy a dagály elmossa a művünket. Fejem erős vállán pihen, testünk összeér, együtt hallgatjuk a csendet. Főzök az apró kis konyhánkban, megáll mögöttem, átkarolja a derekam, arcát a nyakamba fúrja és szerelmet súg a fülembe. Kézen fogva, együtt megyünk a boltba, aztán otthon, míg én elpakolok, Ő megfőz. Hónap végén, amikor már nagyon meg kell gondolni, mire költünk, őrült módjára úgy döntünk, nem vacsorázunk, táncolni megyünk a klubba. Hú, és micsoda este volt az! Elnevetem magam az emlék hatására.
Érzem, tudom, Ő a másik felem. Szerelmes vagyok belé – és ez sokkal több mint csak szerelem.
Ikerláng. Ahogy Ő mondja. Olyan összhang van köztünk, úgy simul egymásba a lelkünk, a testünk, a szívünk, mint a tenger hullámai, amelyek ugyanazon óceán cseppjeiből állnak. Mintha öröktől fogva ismernénk egymást, sok-sok életen át. És azt hiszem ez így is van…
VÉGE
