- Apa, én ezt nem értem! – szólalt meg a fiatal férfi, aki idős édesapját látogatta meg. Ha szükségem van valamire, és egy szegény emberhez fordulok, barátságosan fogad, és amennyire tud, segít. Ha egy gazdaghoz megyek, szóba sem áll velem. Mondd, miért ilyen furcsa ez a világ?
Az apa felállt és odasétált az ablakhoz.
- Gyere ide és nézz ki! – nézett a fiára.
A fiú felállt a karosszékből és odalépett az édesapja mellé
- Mit látsz? – mutatott az idős ember az ablakra.
A ház első emeleti ablaka a forgalmas utcára nézett, ami mögött park húzódott meg.
- Hát mit látnék?! – hökkent meg a fiú. – Látom az utcát, a sietős embereket, a fákat, az autókat…
- És még?
- Ott egy fiatal pár, kézen fogva, a férfi most megöleli a nőt. Amott egy anyuka, babkocsiban tolja a gyermekét. Mögötte egy idős ember, akinél nagy szatyor van és bottal jár, a parkban egy tinédzser a kutyájának labdát dobál. Az égen madarak repkednek, az úton autók araszolnak egymás után. Ott meg egy fiatal férfi, öltönyben és bár egyedül van, olyan, mintha beszélne – biztosan telefonál. Most megállt egy taxi és épp felveszi középkorú utasát. És ott meg…
- Most gyere ide a tükörhöz – lépett oldalra az édesapja és megállt a könyvespolc melletti fakeretes tükör előtt.
A fiú értetlenül ugyan, de odament és megállt a tükör előtt.
- No, most mit látsz? – kérdezte az idős férfi, miközben ő maga ellépett a tükör elől.
- Hogyhogy mit látok? Magamat!
- Látod, így van ez. Üvegből van az ablak is, meg a tükör is. De ha rákensz egy kis ezüstöt, már csak magadat látod…
