Nagyot sóhajtok, visszamegyek a szobába, felöltözöm. Barna hajszálcsíkos öltönyöm idősebb, mint Attila, a fiam. Pedig ő is betölti idén a harmincnégyet. Fehér ingem gallérja kikeményítve, egy ideje sérti a bőröm, de a világért meg nem mondanám a feleségemnek. Leakasztom a fogasról a ballonkabátot, lábamat cipőbe bújtatom.
– A reggelid, kedvesem – nyújt felém Erzsi egy kis zacskót, benne a becsomagolt szendvics és pár szem keksz.
Megköszönöm, aztán az aktatáskába csúsztatom. Bántja a fülem a fémcsat hangja.
– Ma este átjön Attila és bemutatja a barátnőjét, ugye nem feledted el?
– Persze, hogy nem – hazudom.
– Hozol egy üveg bort hazafelé? Hogy ne maradjunk szégyenbe.
– Természetesen – felelem.
– Meglásd, megnősül ez a gyerek! – mondja álmodozó hangon. – Olyan szép lagzit tartunk neki, hogy csuda!
Mire bármit is felelnék, újra megszólal:
– Elmehetnénk valamelyik nap Ernővel, meg Jucival vacsorázni. Régen láttam őket.
– Megbeszélem vele – mondom.
A feleségem lábujjhegyre áll, csókot lehel az ajkamra. Magamba szívom finom illatát. Szeretném neki megmondani, mennyire szeretem, de nem szokásunk ez az érzelgősség. Csak gyanút fogna. Kinyitom az ajtót, elköszönök, aztán megnyomom a lift gombját.
– Ezt majdnem itt hagytad– nyújtja felém a gyári belépőkártyát.
Megköszönöm, elteszem, aztán a liftbe lépek. Kedvem lenne az arcomat a hideg fémburkolatnak nyomni, de csak állok mereven, míg nagy zökkenéssel a földszintre ér.
Lassan ballagok a járdán, a sarokra érve felnézek, Erzsi az ablakban áll, ahogy az elmúlt harminchat évben mindig. Integet nekem, visszaintegetek, aztán sietősebbre fogom a lépteim.
Csak azt nem tudom, hova menjek ma? Felszállok a buszra, mint mindig, aztán a végállomásig utazom vele. Ott leszállok és a közeli parkban leülök egy padra.
A karórámra nézek, Erzsitől kaptam a huszonötödik születésnapomra. Még hét óra negyvennyolc percet kell elöltenem valahogy.
A ködös hideg idő a vékony kabátom alá kúszik. Fázom. Míg a kacsákat etetem, kigondolom, mit fogok majd este mesélni a feleségemnek a napomról. Magam elé idézem a kollégákat, elképzelek néhány párbeszédet, munkahelyi történetet. Színezgetem kicsit, míg elégedett nem leszek vele. Ki kell találnom valamit, miért nem tudunk Ernőékkel vacsorázni. Megint az órára nézek. Még hét óra nyolc perc van vissza. Van még időm rá.
Felidézem az elmúlt évek boldog pillanatait. Jól esik. Fáj. Sosem engedtem, hogy Erzsi dolgozzon, elvégre én vagyok a férfi, a családfenntartó. Ő pedig csodálatos otthont varázsolt és szépen nevelte Attilát. Szerényen éltünk, de nagyon boldogan.
Én ezt tudtam biztosítani neki. De már nem sokáig tudom. Hat hónapja elveszettem az állásomat. Azóta minden munkanap úgy teszek, mintha dolgozni mennék. Nem tudom, hogy mondjam meg Erzsinek, hogy nincs munkám. Nincs bevétel. Még talán fél évre elegendő tartalékunk van. És aztán nem tudom, hogyan lesz tovább. Ennyi idősen sehova se kellek. Nem lesz új tapéta. Nem lesz csodálatos lagzi. Semmi se lesz.
Arcomat a tenyerembe temetem. Semmit se érek. És Erzsi is rá fog jönni erre.
Ülök a hideg padon, a szitáló ködben és érzem, ahogy a szívembe fájdalmat karcol a bánat.
