Két hatvan körüli nő áll a posta előtt. Egyikük kerekded, széles csípőjén megfeszül a farmernadrág, lábán kitaposott, kényelmes sportcipő. Viseltes, szürke garbója fölött, sok mosásától kibolyhosodott, norvég mintás kötött kardigán. Ősz haja a nyakába lóg, kócos, mintha elmulasztotta volna a fésülködést, a fodrász is ráférne már. Szemben vele a másik asszony, vékony, inas, szikár. Szövetszoknyája térde alá ér, lábán strapabíró, fűzős bőrcipő. Blúza fölött kockás kiskabát, vállán átvetve egy bőrtáska, annak a csatjával babrál. Ősz haja rövidre vágva, háta egyenes, merev derékkal áll – már-már katonás.
– Drága Erzsikém, de rég láttalak!
– Ó, kedves Jolikám, valóban – mondja a kerekded hölgy. – Beteg a férjem, alig mozdulok ki.
– Mi történt?
– Cukros lett, aztán amputálták a lábát. Ágyhoz kötött, úgyhogy…
– Ó, – legyint Jolika – értem én. Nagyon is megértem! Ne is mondd! A férjemet nemrég műtötték, kivettek egy darabot a vastagbélből, de nem sikerült túl jól. Újra meg kellett operálni. Végül szondát vezettek ki a hasfalán. Magas a vérnyomása, meg a veséjével is gond van. Mindent magam kell végezzek! Leginkább fekszik egész nap. Nemigen tud semmit se csinálni. Aztán még ott van a szigorú diéta! Hallod, mire én minden nap kitalálom, mit főzzek! Mert nem ehet akármit! Nem lehet az étel túl sós, a zsírral is csínján kell bánom, no meg alig ehet húst. A szénhidráttal is vigyázni kell. Egész nap lótok–futok, hogy utánajárjak a speciális alapanyagoknak! Estére úgy elfáradok, sokszor alig állok a lábamon. És mondd csak, mi van a gyerekekkel?
– Tibi fiam megnősült az idén – derül fel Erzsike kerekded arca, barna szemében mosoly bujkál, nyitja a száját a mondat folytatására, de Jolika közbevág:
– Richárd is tavaly nősült. Nem mondom, szép esküvő volt, mi tartottuk meg a lakodalmat. Egy vagyonba került! Legalább három hónapom ment rá a szervezésre. Tudod Erzsikém, a menüt egyeztetni, a meghívottak listáját összeállítani, kiválasztani a zenekart. Aztán ott a vőfély. Hallod, én legalább ötöt megnéztem, beszéltem velük, mire találtam egyet, akire rá mertem bízni a dolgot. Nálatok, hogy voltak a sütemények? Mert én úgy oldottam meg, hogy megbeszéltem a rokonsággal, mindenki hozzon jóféle házi süteményt. A gyerekek kardoskodtak egy darabig, azt szerették volna, hogy valami puccos cukrászdából rendeljünk, de most mondd meg, mi értelme lenne erre költeni? Nem beszélve arról, hogy a házi süteménynek nincs párja. Nálatok milyen zene volt? Én azt hittem, elájulok, amikor valami diszkózenét akartak! Most mondd meg, drága Erzsikém! Mégis, hogy lehetne egy lakodalomban diszkózene? Végül természetesen hallgattak a józan szóra, így aztán négytagú zenekar volt. Mindenkinek nagyon tetszett. Nálatok, hogy volt a menyasszonytánc–pénz? Mert én ragaszkodtam hozzá, hogy az legyen a gyerekeké. Mondd csak, és Évike? A szép kislányod?
– Orvosnak tanul – derül fel ismét Erzsike arca. – Fogorvos szeretne lenni.
– Na, jó is az. Arra igen nagy szükség van. Képzeld, tavaly csináltattam a fogaimat. Egy vagyonba került! Ráadásul odajártam legalább három hónapig mire elkészült. Itt csinálták a városban. A Kozma doktor. Ismered? Nagyon snájdig úriember. Sajnos akkor jött közbe Feri műtétje is. Gondolhatod! Rohangáltam a kórház, meg a fogorvos közt. Néha olyan fájdalmaim voltak, hogy úgy éreztem, nem bírok bemenni hozzá, de hát muszáj volt. Nem eszi meg a kórházi kosztot. Úgyhogy minden nap vinnem kellett neki az ebédet. No, nézd csak, most látom, hogy be van fáslizva a kezed. Mi történt?
– Megerőltettem. Azt mondja az orvos, hogy ínhüvelygyulladás és… – Jolika ekkor a karjára teszi a kezét és közelebb hajol.
– Azt be kell gipszeltetni és pihentetni kell! Legalább fél év a gyógyulási idő. Pár éve nekem is volt. Mindkét kezemen. Gondolhatod! Ezt – emeli fel a jobb kezét – be is gipszelték. Hat hétig volt rajta. Utána is csak fokozatosan tudtam terhelni. A másikat nem gipszelték be. Úgy, ahogy helyrejött, de ahogy hidegre fordult az idő, újra begyulladt. Így ment ez két évig, aztán végül csak begipszelték azt is. Azóta nagyjából rendben van. Nem mondom, hogy nem érzem meg az időjárás változást, de elviselhető. Ha már időjárás változás, képzeld, én olyan érzékeny lettem a frontra! Neked nem szokott fájni a fejed, ha változik az idő? Komolyan mondom, jobb vagyok, mint a meteorológus, mert egy nappal előtte már tudom, hogy változni fog az idő. Főleg a vihart érzem meg nagyon. Pár hónapja elkezdtem szedni rá egy gyógyszert. Attól meg kicsit kába vagyok – az órájára néz, felkiált. – Ó, hogy elment az idő. Rohannom kell, muszáj elkészítenem az ebédet. Gondolom, ismerős helyzet. Te is minden nap főzöl? Tudod, én ragaszkodom ahhoz, hogy minden nap friss étel kerüljön az asztalra. Ma reggel is hatkor már a piacon voltam, hogy megvegyem a hozzávalókat. Onnan jövök. Még jó, hogy ez a posta már hétkor nyit. Feladtam a csekkeket. Kész rablás! Villany, gáz, áram. Itt hagytam egy kisebb vagyont nekik. Pedig nekünk még hitelünk sincs. Azt nem is értem, hogy lehet bírni! Remélem, nektek sincs.
– Sajnos van. Több a havi részlet, mint a nyugdíjam. Már próbáltam, hogy…
– Na, de Erzsikém! – vág a szavába. – Hitelt felvenni?! Én mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy addig nyújtózzon az ember, amíg a takarója ér. Muszáj mennem. Örülök, hogy találkoztunk! Jó, hogy tudtunk végre beszélgetni kicsit. Remélem, hamarosan újra látjuk egymást. Üdvözlöm Józsit.
– Szia, Jolikám, én is üdvözlöm Ferit.
Erzsike áll még kicsit a posta előtt, nézi, ahogy a másik asszony határozott léptekkel, egyenes háttal távolodik a járdán. Nagyot sóhajt. Szemében csalódottság, arcán a hajszálerek vörösen futnak szét, egy ősz tincs a homlokába hull. Nagyot fújtat felfelé, meglebbenti a rakoncátlan fürtöket. Leszegi fejét, remegő kézzel fogja a szatyrát és lassan hazafelé indul.
