Ötven évvel ezelőtt, ha kézzel megírtál egy levelet, aztán feladtad a postára, akinek küldted, elolvasta, szintén megírta kézzel a választ és amennyiben még aznap postázta, akkor ha minden pikk-pakk ment, öt nap múlva meg is kaptad a sorait. Ma bepötyögjük a telefonunkba vagy a számítógépünkbe, és ha nem kapunk azonnal (vagy legkésőbb néhány órán belül) választ, akkor összedől a világ.
Gondolod, az agyunk és az érzelmeink ugyanilyen sebességgel fejlődtek az elmúlt ötven évben? Messze nem. „Nincs idő” érzelmileg feldolgozni semmit, mert minden szinte azonnali. Így aztán nem csoda, ha a legtöbb ember folyton össze van zavarodva.
Sietünk a munkába, a nyaralásra, az edzésre, a vacsorával, a reggelivel, az alvással, az első csókkal, a kommunikációval. De hova sietünk? Van egy életkeretünk, mert itt a fizikai testben ez bizony egy véges időtartamra szóló létforma. Mégis miről maradunk le, ha lassabban eszünk, lassabban járunk, lassabban alszunk, lassabban pihenünk, lassabban élünk?
Mi elől szaladunk ennyire?
Lassíts kicsit! Élvezd ki a pillanatokat! Az étel ízét falatonként, csak azokra koncentrálva. Mosogatás közben, ahogy szappanbuborékok keletkeznek. Figyeld meg az izmaid, ahogy jársz. Hagyj időt magadnak egy-egy válaszra! Nézz bele a másik szemébe, amikor hozzá beszélsz! Állj meg egy pillanatra, és vegyél olyan mély levegőket, hogy egy percen belül csak háromszor lélegezz, és csak a légzésedre figyelj! Ölelj meg valakit úgy igazán, ne csak futólag, hanem húzd szorosan magadhoz, szívd be az illatát és addig tartsd az ölelésedben, amíg egy ütemre kezd verni a szíveket.
