Laza kontyba tekerem a hajamat, miközben kilépek a hatalmas teraszra. A korai óra ellenére meztelen talpam alatt már forró az eredeti olasz, egyedi járólap. Eszembe jut, mennyit jártunk utána, míg megtaláltuk a tökéletes csempéket. Kéz a kézben andalogtunk a toszkán kisváros melletti agyagműhelyben, és legalább három órát eltöltöttünk azzal, hogy kézbe vettünk egy-egy darabot, megsimogattuk, megvitattuk, elvetettük, míg rá nem bukkantunk erre a gyönyörű, terakotta színűre, amelynek a darabjait, ha egymás mellé helyezzük, az illesztéseknél csigaház formát adnak ki. Elmosolyodom az emlékre, de aztán úgy a szívembe mar a bánat, hogy megroggyannak a lábaim. Összébb húzom magamon az elefántcsontszín selyem köntösömet. Nem mintha bárki beláthatna ide, mégis, valamiféle szemérem lesz úrrá rajtam. Néhány lépéssel a korláthoz érek és végigfuttatom a szemem a kerten.
A gondozott gyepen egy hosszú, elegáns medence áll, feszített kéklő víztükrén megcsillan a napfény. Olyan sima a felszíne, hogy a lágyan lengedező nyári szellő sem képes felborzolni. Túl tökéletes. Túl sima. Túl kék. A bokrok szigorú és ugyanolyan formára nyírva, mint egymás tükörképei állnak délcegen. A rózsatövek azonos távolságra helyezkednek el egymástól, és azonos magasságúak, mintha ikrek volnának. Csak semmi eltérés! Minden mértani pontossággal van elrendezve. Ha a kertet körbevevő hatalmas, vékony, és elegáns tuják nem nőttek volna több, mint három méter magasra, akkor láthatnám a távolban a rétet, és a végében a kanyargós patakot. A rétet, amelyen tarka összevisszaságban nyílnak a nyári virágok. A patakot, amely csakazértis ide-oda tekeregve folyik. De így nem látom. Sem a vadvirágokat, sem a kis patakot. Tudom, hogy ott van, de nem látom. Mennyi mindennel van ez így… Felsóhajtok.
A medence mellett puha párnákkal megrakott, hívogató napágyak állnak, mellettük apró asztalkák, felettünk napernyő.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy úszhatnék egyet, de ahogy jön az ötlet, úgy el is vetem, mert egyedül nincs kedvem hozzá.
Pancsolni szeretnék. Játszani a vízben. Vizes csókot adni és kapni. Érezni a meztelen bőrömön a másikét, az érintését, a leheletét a fülemben. Nézni, ahogy a szempilláján vízcseppek hintáznak, olyan szorosan hozzábújni, hogy érezzem a szívdobogását. Versenyt úszni. Bolondozni. Szerelmeskedni.
Megrázom a fejem.
Munkanap van. Nekem is dolgoznom kell.
Visszamegyek a hálóba, onnan a fürdőszobába, és hideg zuhanyt veszek. Régebben volt, hogy együtt tusoltunk. De az már réges rég volt. Péter, mára már olyan korán kezdi a munkát, hogy még ki sem világosodik. Tulajdonképpen – mélázom el -, mire befejezi is, mindig késő este van, úgyhogy az elmúlt hosszú-hosszú hónapok alatt csak sötétben láttam őt.
Egy ideje a kapcsolatunkban nincs fény. Fény se.
Felveszek egy könnyű, nyári ruhát, aztán mezítláb a konyhába indulok. A házba nem jut el a kinti tikkasztó meleg, és a márványlépcső hűvös a talpam alatt.
Az ember azt hinné, hogy ez megnyugtató érzés, de nem az. Kifejezetten rosszul esik.
A gyönyörű konyha makulátlan. Minden nap főzök, de kifejezetten ritkaságszámba megy, ha Péter itthon költi el a vacsorát.
Éhes vagyok, de nincs kedvem egyedül reggelizni.
Eszembe jut az első kislakásunk, ahol a miniatűr konyhában, szorosan egymás mellett ülve ettük a reggelinket. Folyton összeért a lábunk. A kezünk. Az ajkunk. A szívünk.
Ma akkorák itt a terek, és annyira elfoglaltak vagyunk, hogy sokszor össze sem futunk. Ha mégis, egy levegőbe illanó csók, egy elhadart „Hogy vagy?”, amire a válasz elhal a sok helyiség valamelyikében, vagy belefolyik egy éppen lebonyolítandó telefonhívásba.
Régen órákig tudtunk beszélgetni. Nekem ma is több tucat témám van, kismillió dologra vagyok kíváncsi Péterrel kapcsolatban, de… Nincs idő hosszan, meghitten, összebújva beszélgetni. Ő túl elfoglalt ahhoz, hogy kérdezzen, ha néha-néha mégis feltesz egy-egy kérdést, az én könnyű, lebegő, érzelmekkel teli válaszomhoz már nincs türelme. Vagy nincs ideje. Vagy nincs kapacitása. Vagy nem tudom, hogy milye nincs. Így meg, ha csak én kérdezek, olyan íze lesz a diskurzusnak, min a fanyar citromnak. Mintha vallatás lenne. Ezért aztán magam is igyekszem keveset kérdezni. Ennek okán még kevesebbre csökkent a kommunikáció köztünk. Ahogy a konyhában állok, úgy érzem magam, mint egy szellem. Mintha csak lebegnék itt, a légüres térben. Mintha láthatatlan lennék.
Szeretném, ha itt lenne. Ha itt lenne, és észrevenne, és megérintene. És beszélgetnénk. Ha azt mondaná, nincs semmi baj. Ha megölelne és azt mondaná, hogy minden rendben lesz. Még akkor is, ha ez hazugság. Szépen megférne a többi igaztalan dolog mellett…
