Szeretném, ha csak néhány napot együtt tölthetnék. Munka, telefon, internet és minden nélkül. Csak Ő és én.
Majd. Majd. Majd. Majd ősszel. Majd karácsonykor. Majd húsvétkor. Majd jövőre. Már annyit hallottam ezt, hogy egykedvűen fogadom. A szívem azt súgja mindig, hogy adj egy esélyt a dolognak, most biztosan így lesz, de az eszem azt mondja, hogy ugyan, hagyd már, csak nem hiszed el megint? És azért én elhiszem. Mindig. Eddig az eszemnek volt igaza, de hátha… Persze, ma már tudom, hogy nem lesz semmiféle hátha. Már nem.
Úgy döntök, kihagyom a reggelit.
Péter szerint sovány vagyok. Szerette a telt melleimet, a kerek popsimat. De hát nem mindegy neki? Hiszen az egyre ritkuló, rutinszerű, félórácskás összebújások közben érzem, pontosan érzem, hogy a munkán jár az esze, nem a mellemen, nem a kerek popsimon. Nem rajtam.
Eszembe jut, ahogy régen le sem tudtuk egymásról venni a tekintetünket, a kezünket… Ahogy szerelmes szavakat súgtunk egymásnak, ahogy bárhol és bármikor felszikrázott köztünk a vágy és mi egymásba gabalyodva lebegtünk a gyönyörben. Akkor még nem volt házunk. Nem volt medencék, jakuzzink és szaunánk, nem volt hatalmas kertünk és márványlépcsőnk, nem volt eredeti olasz terakotta színű járólapunk, és nem volt két autónk. Apró lakásunk volt és hatalmas szerelmünk. Mintha a ház és az ingóságok… a tárgyak… mintha ahogy nőttek volna, úgy csökkent volna a hely a szívünkben a szerelemnek.
Péter nagyon sikeres. Óriási karriert futott be. Felnézek rá és büszke vagyok rá, mert tényleg hihetetlen, amit elért. És sokáig dühös is voltam rá. Mert tőlünk vette el az energiát, időt, figyelmet, érzéseket, hogy a munkára fordítsa. Így az növekedett, a MI pedig zsugorodott. Ez az energiamegmaradás törvénye, hát nem? De már nem vagyok dühös. Egy ideje dühös sem vagyok. Ami sokkal, de sokkal rosszabb annál, mint amikor még az voltam.
Péter szeret engem. Én is szeretem Őt. Csak nincs időnk arra, hogy ezt a mindennapokban kifejezésre is juttassuk. De akkor vajon ez miféle szeretet? Erre nem tudom a választ és azt hiszem, már nem is fogom megtudni.
Annyiszor próbáltam megbeszélni vele ezt. De szerinte legyek türelmes. Szerinte nem tudom értékelni mindazt, amit elértünk, amiben és ahogy élünk. Szerinte nem becsülöm meg, hogy mennyit dolgozik értünk. Pedig értékelem. Pedig becsülöm. Csak… Van, ami sokkal, de sokkal többet jelentene nekem. Mondtam, hogy nem kell ekkora ház, nem kell medence, nem kell jakuzzi, nem kell szauna és nem kell dizájner konyha. Felvetettem, hogy vegyünk egy tanyát, legyen kiskertünk! Azt mondtam, hogy szerintem el tudjuk látni magunkat. Nem kell autó, benzin, öltöny és estélyi ruha, kézzel varrott Vas cipő, és Jimmy Choo magassarkú -, úgyis imádok mezítláb lenni -, és nem kell gardróbszoba, csak egy kis szekrény. Nevetett és megsimogatta az arcomat, és azt mondta, ne beszéljek butaságokat.
Túl sokat dolgozik és túl hosszú ideig aggódtam érte. A vérnyomása, a szíve, a gyomra. Megőrjítette a tyúkanyáskodásom, és rájöttem, a sok vita csak még rosszabbat tesz az egészségének, úgyhogy ráhagytam. Ezt is.
Hirtelen hasít belém a felismerés, hogy sok szükség nincs itt rám. Hogy minden, amit én adhatok, már odaadtam. Semmim sem maradt.
Tudom, hogy csak ódázom a pillanatot. Húzom és húzom, ameddig csak lehet. Veszek egy nagy levegőt, és az irodául szolgáló helyiségbe megyek.
Leülök az asztalomhoz. Kézbe veszem az egyedi tolltartót – Pétertől kaptam a második házassági évfordulónkra. Szeretettel megsimogatom a kézzel, direkt nekem készített kerámiát. Eszembe jutnak az első karácsonyok, születésnapok és névnapok. Amikor heteket töltöttünk a megfelelő ajándék kiválasztásával, amikor még napokat készültünk egy-egy alkalomra. Mostanra már nincsenek ünnepek.
Pillantásom a fiókra esik. Ott van benn. Ki kellene húznom és elővennem.
De még képtelen vagyok rá. Megnézem az ezüst képkeretben a fotót. Az esküvőnkön készült. Milyen fiatalok voltunk! Harminc évesek. Hihetetlen, hogy még csak alig tizenöt év telt azóta! Nézem a fényképet. Boldogok vagyunk rajta, és ragyogunk. Mindkettőnk tekintetében szerelem izzik. Nem tudom, mikor láttam utoljára Péter szemében ezt. Ezt a lángot, ezt a vágyat, ezt a mindent elsöprő szerelmet.
Minden elmúlik. Amit most érzek, ez is. Én is.
Megfogom a fiók fogantyúját. Biztos vagyok benne, hogyha kihúzom, azután már semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt.
