Ujjaim alá simul a kulcsot formázó réz fogantyú. Vajon minek a kulcsa? Hiszen tudom. Az elmúlásé.
Lassan húzom magam felé a fiókot. Belepillantok. Ott fekszik előttem.
Nem egyedül kellene ezt csinálnom! Most igazán nem kellene egyedül lennem. De hát mostanában mindig egyedül vagyok. Még akkor is, amkor fizikailag itt van a házban Péter.
Kiveszem a hosszúkás fehér borítékot. Néhány pillanatig csak tartom a kezemben.
Aztán nagy levegőt veszek, és a papírvágó késsel felnyitom. Előhúzom belőle a háromba hajtott lapot, majd kinyitom. Szemem az íráson siklik. A szavak összemosódnak előttem: nem operálható… áttétek…végstádium…
Egyedül vagyok.
Egyedül születünk, egyedül halunk meg. Elmúlik. Minden elmúlik. A gondolataink, az érzéseink, az életünk.
Ledobom a végzettel átitatott papírt az asztalra, aztán kimegyek az irodából. Ki a házból, ki a kertből. Ki a mezőre. Magamba szívom a látványt. A lengedező, erős fűszálakat, a színpompás virágokat. Előhúzom a telefonom és felhívom Pétert. Meglepetésemre felveszi.
- Csók Drága, mondd gyorsan, mert mindjárt kezdődik egy megbeszélésem – hadarja sietve.
- Menjünk el szombaton egy hétre Olaszországba! A tengerpartra – mondom.
- Édes, tele a naptáram! Őrület van egész karácsonyig! Megy a fúzió, ezt nem hagyhatom itt! Mi lenne, ha karácsonykor mennénk el valahova? – pergeti a mondatokat gyors egymásutánban.
- Csak egy hét. Csak egy hetet kérek – felelem és összemosódnak a szavaim.
- Pillanat! – mondja valakinek Péter, aki biztosan ott topog mellette. – Légy még türelmes kicsit Gyönyörűm, képtelenség most elszakadnom innen egy hétre! – hallom a nekem szánt szavait, ahogy azt is, hogy igyekszik kedves lenni, de közben őrülten türelmetlen. – Tíz másodperc és jövök! – kiáltja valaki másnak, aki valószínű ott van a közelében. – Most mennem kell! – folytatja immár nekem. – Csók, Drága! – és bontja a vonalat.
Nem hívom vissza. Azt semmiképpen nem akarom, hogy csak azért jöjjön el velem egy hétre, mert nekem már nem lesz karácsony.
A földre ejtem a telefont.
Elsétálok a patakig. Belegázolok. A vize jéghideg. Elzsibbadnak a lábujjaim. Elzsibbad a bokám, majd a vádlim. Aztán elzsibbad a szívem, és végül a lelkem.
VÉGE
