A konyhaasztalnál ülök, előttem egy pohár bor.
Nem kapcsoltam fel a villanyt, úgyhogy csak a kinti kandeláberek szűrt fénye ad némi világosságot a helységben. Ránézek a faliórára. Hajnali két óra van. Sosem vagyok fenn ilyenkor. Sosem iszom. Megfogom a poharat, felhajtom a bort. Nem ízlik. De kicsit kábít legalább. Normál esetben nemsokára kelnem kellene. Postai kézbesítőként dolgozom harminchat éve. Minden nap hajnali fél ötkor kelek. Sosem hiányoztam még a munkából. Töltök magamnak még egy pohár bort. Holnap fogok. Képtelen lennék bemenni dolgozni. Felhajtom a vörös nedűt. Pocsék íze van. Összerázkódom.
Ki kell mennem a mosdóba. Felállok. Kissé megszédülök, de nem tart soká. Kilépek az apró folyosóra, onnan a fürdőbe nyitok. Elvégzem a dolgom, aztán kezet mosok. Közben a pillantásom a tükörre vándorol. Sose voltam csinos, de úgy fest az elmúlt néhány órában öregedtem úgy tíz évet. Ötvennégy éves leszek két hét múlva, de egy nappal sem nézek ki fiatalabbnak hatvanötnél. Ősz, rövid hajam zilált, szemhéjaim vörösek és duplán lógnak, vizenyős kék szemem alatt súlyos, megereszkedett bőrredők, vékony ajkaim vértelenek, mellettük hosszan lefutó két mély ránc. Duzzad orcáimon mintha vörös pókhálók lennének, úgy futnak szét a hajszálerek. Megemelem kicsit a fejem, de így sem tűnik el a kis toka. A két terhességgel jó pár kilót felszedtem és aztán nem is tudtam leadni. Sosem zavart. Eddig. Az sem érdekelt igazán, hogy nézek ki. Eddig. Öreg vagyok és ronda. Visszaindulok a konyhába. Elhaladok a hálószoba mellett. Megdöbbent, hogy Ervin, a férjem, a hátán fekve, békésen horkol. Mivel nincsenek lehúzva a redőnyök, kirajzolódik a sziluettje, egy kinti lámpa épp az ágyat világítja meg. Látom ritkás haját, markáns arcélét, jellegzetes, nagy orrát és ahogy kissé testes alakja kirajzolódik a paplan alatt. Egyik vastag, izmos karja a feje felett. Az ő alkatán látszik a fizikai munka. Kőművesként dolgozik már harmincnyolc éve. Legszívesebben felkelteném és a képébe ordítanék. Hogy bír aludni? Hogy mer aludni? Azok után, hogy…
Mély levegőt veszek, visszamegyek a konyhába. Bolyhos papucsom beleakad a folyosó szőnyegébe és majdnem elesem. Megtámaszkodom a falban. Hozzányomom a homlokom. Jól esik a hűvöse. Pillantásom a kis komódra téved. Rajta fotók. Kézbe veszem az egyiket. Az esküvőnk. Ervin akkor is fess fiatalember volt, meglepett, hogy engem választott. Régimódi ruhákban feszítünk a képen, de látható, milyen boldogok vagyunk. Úgy szorítja a kezem, mintha sosem akarná elengedni és egymást nézzük, mintha semmi más nem létezne a világon. Egyszerű, polgári szertartás volt, aztán egy könnyű estebéd. Ennyire futotta. Aztán elmentünk nászútra egy olcsó kis hotelbe, a hegyekbe. Csodás egy hét volt! Ott ért hozzám úgy, először. Szűzen mentem férjhez. Szóval soha nem volt más férfi az életemben csak Ervin.
Csendben visszateszem a fotót. Visszamegyek a konyhába. Felkapcsolom a kisvillanyt. Minden kopott kissé, de szép rendet tartok. Jó lenne egy új konyhabútor, de mindig inkább a gyerekeknek adjuk a megtakarított pénzünk. Hirtelen megdermedek. A gyerekek! A konyhaszékre rogyok. Arcomat a kezembe temetem. Ez eddig eszembe se jutott, hogy… Úristen! Két fiúnk van. Mindig szerettünk volna egy kislányt is, de a második szülésnél komplikációk léptek fel és nem lehetett több gyermekem, így fájó szívvel lemondtunk róla. Balázs, az elsőszülött fiúnk harmincnégy éves. Idegesen felnevetek. A sors fintora, de a nagyobbik gyereke, Vince, éppen öt éves. A kistestvére, Dani kettő. Norbert a kisebbik fiam, szintén apuka már és neki is kisfia született. Alig egy éves a kis Zsombor. Szóval az unokáink is fiúk, pedig mennyire vágytunk egy kislány unokára. Mindkét gyerekünk közölte, több utódot nem terveznek, így lemondtunk a lánygyermekről. Idegesen, kínomban felnevetek, majd sírva fakadok.
