Töltök még egy pohár bort. Felét megiszom, megrázom a fejem. Azon gondolkodom, mennyire és hogyan szeretem én a férjem. Sosem gondolkodtam el ezen. Mindig is természetes volt, vagy valahogy adott, vagy nem is tudom. Ő a férjem, a gyerekeim apja, van egy erős szövetségünk. Ervin egyszerűen az életem része. Olyan, mint a karom, vagy, ahogy levegőt veszek.
Egyszerűen beleszerettem, mikor udvarolt. Imádtam, ahogy megfogta a kezem a moziban és csókot lopott. Vagy, ahogy az ajtóig kísért mozi után és magához vont. Fejem széles mellkasán pihent és a hajamba suttogta, „Jó éjszakát, Kicsi”. Ervin magas, én alig érek a hónaljáig. Eszembe jut, amikor kirándulni hívott a kiserdőbe és szedett nekem egy csokor ibolyát. Olyan kedvesen mutattak hatalmas, kérges kezében a törékeny virágszálak. Aznap végigcsókolta a kezem, egészen a könyök hajlatomig és megsimogatta a bokám. Különös, de ahogy itt ülök, szinte érzem, milyen bizsergető érzés volt. Otthon aztán az ágyamban, órákig álmatlan feküdtem és repeső szívvel idéztem vissza újra és újra minden egyes érintését. Amikor a faluhoz közeli városban megnyílt a cukrászda, elment biciklivel és hozott nekem a kedvenc süteményemből és azt mondta, szereti az édes kis számat. Elmerengek azon, mennyi meleg, boldog pillanat és én az elmúlt években sosem gondoltam ezekre.
Boldog voltam, amikor megkérte a kezem, életem egyik legszebb napja volt az esküvőnk. A nászúton még jobban megszerettem. Aztán jöttek a hétköznapok, előbb kettesben, persze akkor is dolgoztunk, nem is keveset, de hétvégenként elmentünk táncolni. Ervin nagyszerű táncpartner, de én is ügyesen mozgok. Hirtelen meglódul a szívem, ahogy eszembe jut, volt alkalom, amikor mi táncoltunk, a többiek körbeálltak minket és tapsoltak. Szinte érzem egy pillanatra, ahogy Ervin keze a derekamon van és pörget-forgat, én kipirult vagyok, boldog, szerelmes, önfeledt. Hirtelen belém mar valami meghatározhatatlan, fájdalmas érzés. Töltök még egy kis bort, belekortyolok. Nagyon nem ízlik. Leteszem a poharat az asztalra, úgy érzem, inni sem bírok többet. Kinézek az ablakon a sötét, szűrt fényű utcára. Harminc éve mindig ez a látvány tárul elém, de azt hiszem, sosem néztem meg még igazán.
Talán így vagyunk a párunkkal is. Ott van, minden nap, olyan megszokott, természetes. De sosem nézzük meg igazán.
Újra a gondolataimba mélyedek. Eldöntöm, most igazán megnézem a férjemet.
Eszembe jutnak a csendes esték, ahogy jóízűen eszi a főztömet, majd a térdére ültet, szájon csókol és megdicsér, milyen fantasztikus szakácsnő vagyok. Eszembe jut a fülig érő szája, amikor közöltem vele, terhes vagyok. Felkapott, körbetáncolta velem a szobát, csókolt ahol ért. Ahogy később esténként a hasamat simogatta, ráhajtotta a fejét, úgy beszélt a babához. Az örömünk, amikor megszületett Balázs. Ervin amellett, hogy mennyit dolgozott azért, mindenünk meglegyen, felkelt éjjel a kicsihez. Sokat segített nekem a gyerekek körül.
Bevillan egy kép, amikor Balázs járni tanult. Ervin meggörnyedve mögötte áll, hatalmas kezében elveszik a két pici pracli, a kicsi a kis görbe lábakon sután egyensúlyoz és Ervin olyan szeretettel és magabiztosan fogja. Valahogy a szívemben megint érzem azt, amit akkor. Olyan meleg, simogató érzés. Aztán ráeszmélek, hogy most itt ülök a kopott konyhában, a negyedik pohár boron túl, összetörten, kábán, értetlenül. Elfacsarodik a szívem. Nem tudtam, hogy ez fájdalmas lehet, de nagyon-nagyon fáj.
Látom magam előtt azokat a hosszú napokat, mikor a házunkat építette én meg már viselős voltam Norbival.
Nem igen hagyta, hogy segítsek, mindig azt mondta, kímélni kell magam, én kismama vagyok. Hajnaltól napestig minden egyes hétvégén, a házon dolgozott. Igazi fészket épített nekünk. A saját két kezével. És milyen büszke volt rá mindig is. Én meg talán nem értékeltem eléggé.
Az én férjem sose járt kocsmába, a keresetét hazaadta és mindig is gondoskodott mindnyájunkról.
Ervin olyan makacs, csendes fajta. Zárkózott, keveset beszél. Sose nyaltuk-faltuk egymást, vagy mondott nekem hosszan, szépeket. Nem is éreztem sose, hogy ez hiányozna nekem. Most, ahogy itt ülök, azon mélázom, hogy én mégis mindig éreztem, szeret. Vagyis, sose gondoltam ebbe így bele, de most ha visszagondolok rá, igen, mindig is így éreztem. Ervin jó férj, jó apa és csodás nagyapa. Amolyan a családjáért élő típus.
A megbízhatóság szobra.
Elsírom magam.
Tegnap korábban ért haza a megszokottnál. Meg is lepődtem. Általában napnyugtáig dolgozik és tudom, most épp határidős munkája van. Belépett az ajtón, letette a cipőjét az előtérbe, majd a mosókonyhába ment, ott vette le a munkás ruháját. Aztán letusolt, átvette az itthoni melegítőjét, és csak utána jött be a konyhába. Most, hogy belegondolok, mindig is szerettem benne, hogy így megbecsüli a munkámat, sose piszkítaná be a házat. Mindig gondosan ügyel rá, leveszi a cipőjét és a munkásruhát itthonira cseréli.
A mosogatónál álltam, épp a kis piros lábast öblítettem, amikor megállt mögöttem, átnyúlt a derekam felett és elzárta a csapot.
– Ülj le Ilon, mondanom kell valamit.
