Meglepetésemben engedelmesen az asztalhoz mentem és leültem a hokedlira, közben vizes kezem a kötényembe törölgettem. Ervin leült a másik székre és megköszörülte a torkát.
– Valami olyat tettem, amit nem lett volna szabad.
– Úristen – sápadtam el és kezemet a szám elé kaptam. – Bajban vagy? – néztem rá.
Tudtam, hogy az építkezéseken nagyon szigorúan ellenőriznek, és ha nem jelentett be néhány alkalmazottat, akkor elveszíti az engedélyét és a munkáját. Akkor aztán megnézhetjük magunkat! Az én postás fizetésem még a rezsire is alig futja.
– Ezt nem lehet jól elmondani. Belevágok a közepébe.
Néztem az arcát, de nem tudtam róla mit leolvasni, csak azt láttam, olyan az ábrázata amilyen még sose volt. Hallgattam, ő meg folytatta.
– Úgy hat évvel ezelőtt félreléptem. Nagyon restellem. Nem is tartott sokáig, talán pár hónap. Nem vettem komolyan, de az a nő nagyon kedveskedett nekem. Én meg elcsábultam.
Ültem a hokedlin és nem fogtam fel, amit mond. Mintha nem mondott volna semmit. Mert az én Ervinem nem ilyen. Meg amúgy is, hat éve. Nem akartam tudni erről!
– Mindjárt kész az ebéd – feleletem és készültem felállni.
– Ilonkám, hallod, amit mondok?
– Persze – álltam fel a székről. – Pörkölt lesz nokedlivel. Még ki kell szaggatnom a tésztát. Körülbelül fél óra múlva ehetünk. Van már kovászos uborka is – mára kész lett. Nagyon jó illata van. Talán az egyik legjobban sikerült uborkám lett. Biztos vagyok benne, nagyon fog ízleni és…
– Ülj vissza – fojtotta belém a szót – Rossz férjed voltam. Sajnálom!
– Régen volt. Minek mondod el? – hirtelen nagyon dühös lettem. – Sose tudtam volna meg! Minek teszed ezt most ki az asztalra?!
– Mert ez még nem minden – hajtotta le a fejét.
Visszaroskadtam a székre, és éreztem, ahogy a szívem elkezdett őrült módon dobogni, és olyan furcsán merevek lettek az izmaim. Rájöttem, félek. Hogy nagyon félek. Gondolatok cikáztak a fejemben. „Megint összejött a nővel és el fog hagyni? Most azt fogja mondani, hogy sajnálja, de a másik nőhöz költözik? Hogy szereti? És egyedül maradok? Ervin nélkül? Azt akarja mondani, hogy elmegy?”
– Szereted? – csúszott ki a számon?
– Kit? – kérdezte szinte megzavarodott hangon.
– Azt a nőt.
– Nem, dehogy… – nézett rám értetlenül.
Hallgattunk kicsit.
Semmit se értettem. A kérdések belül zárporoztak bennem. Nem tudtam megszólalni. Nem is akartam. Én nem akartam választ ezekre a kérdésekre. Azt akartam, hogy jöjjön haza a megszokott időben, egye meg a pörköltet nokedlival, hozzá kovászos uborkát, dicsérje meg a főztöm, ahogy szokta, üljön be a tévé elé én meg viszek neki egy sört, aztán elmosogatok. Ezt akartam.
– Elmégy….? – kérdeztem.
– Mi? Nem, dehogy! – nézett rám, majd megfogta a kezem. Elhúztam tenyeréből az enyémet, az ölembe ejtettem és tördelni kezdtem őket.
– Nagy bajt csináltam – mondta megint. – Jaj, Ilon! – temette tenyerébe az arcát.
