Néhány pillanatig csak hallgattunk. Kezdtem úgy érezni, ez nem velem történik. Lehet, csak álmodom. Megcsíptem két ujjammal a bőrt a hüvelykujjam és a mutatóujjam közti érzékeny területen. Felszisszentem. Ervin felkapta a fejét. Döbbenten vettem észre, hogy könnyes a szeme.
– Az a nő meghalt. Van egy lányom. Magunkhoz kéne vennünk.
A mondatok hirtelen zúdultak ki az ajkain. Már-már pattogón. Eltátottam a szám.
– Micsoda? Mi van? Ki halt meg? Milyen lányod? – záporoztak belőlem a kérdések.
– Gitta. Terhes lett. Megtartotta. Gondoskodtam a gyerekről. Beteg lett. Tegnap meghalt. A kislány… A lányom. Öt éves múlt két hónapja. Magunkhoz kéne vennünk. Az én lányom.
– Matilda a te lányod? – kaptam a szám elé a kezem, ahogy hirtelen összeállt a kép. Mint azok a kirakósak, amelyeket az unokámmal játszunk.
Postás vagyok. Mindenkit ismerek. Gittának is én hordom a leveleket. Tudom, egyedül neveli a lányát. Szeretem Matildát. Első pillanattól fogva. Édes, aranyos kislány és mindig is vonzódtam hozzá. Gitta, ha behívott, mindig megdajkáltam. Vagy most, amikor már nagyobb lett, néha pár percet játszottam vele. Még rajzolt is nekem. Tudtam, hogy Gitta beteg, mert jó pár hónapja üresen áll a háza, elköltözött a szüleihez. De, hogy meghalt? Hogy Matilda a férjem lánya? Teljesen összezavarodom.
– És ezt közel hat éve titkolod?! – kiabáltam rá.
– Igen – hajtja le a fejét – én… nem akartam fájdalmat okozni neked. Nagy hibát követtem el. Én nem gondoltam, hogy…
– Nem gondoltad?! – pattantam fel a székről – Nem gondoltad?! – kiabáltam. – Hát gondolkodhattál volna! Tartottad volna a farkad a nadrágodban! De ha már nem sikerült, legalább ne csináltad volna föl! Én megbíztam benned… – elsírtam magam.
– Jaj, Ilonka, kicsim – állt fel Ervin is és meg akar ölelni. Ellöktem magamtól, levettem a kötényem, a földre dobtam és kiszaladtam az ajtón.
Az anyámhoz mentem és elsírtam neki a bánatom. Anyám jó asszony. Érző szívű, meleg tekintetű. Mindenki szereti. Amolyan csupaszív ember. Hosszan beszélgettünk. Ráncos kissé már reszketeg kezeivel a hajamat simogatta, mint kislány koromban. S ahogy beszélgettünk, rájöttem, ami megtörtént, megtörtént, azon már nem tudok változtatni. Arról magam döntök, hogy mit kezdek ezzel. Hosszan sétáltam utána és már jócskán este volt, mire hazaértem.
Ervin a konyhaasztalnál ült, ahogy hagytam. Felállt, amikor beléptem.
– Ilonkám – kezdte – nagyot vétettem, tudom. Matilda semmiről se tehet. Egy édes kislány. Olyan nagyon szeretlek! Sajnálom a fájdalmat, amit neked okozok. Mindig szerettünk volna egy kislányt. Vegyük magunkhoz, és… Jaj – rázta meg a fejét – nem tudom. Aludj rá egyet, nem kell most felelned. Szeretlek – mondta megint. Könnyes szemmel. Az elmúlt harmincöt évben talán, ha tízszer ejtette ki ezt a szót, most meg alig egy perc alatt kétszer is.
Azzal aludni ment.
Én meg itt ülök a konyhában. Hajnal három múlt huszonkét perccel.
Tenyerembe temetem az arcom, megint elsírom magam. Anyám szavai járnak a fejemben. „Ervin szeret téged. Jó férjed, jó apa, igazán jó ember. Egyszer vétett. Hibázott. Nagyot. És akkor is magába tartotta, nem akart fájdalmat okozni neked. Ebben a helyzetben meg… Megint csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy jó ember. Szereted azt a kislányt. Jó anyja lennél. Talán egy ilyen… most nagyon fáj, de még közelebb hozhat egymáshoz benneteket. De én nem tudom, te tudod pontosan mit érzel belül. Dönts a szíved szerint. Bárhogy döntesz kislányom, ez az ajtó neked mindig nyitva áll.”
És magam sem tudom miért, eszembe jut Zoltán atya a gyerekkoromból. A hittanórák. Hiszek Istenben, bár nem járok rendszeresen templomba. Felvillan emlékeim közt az atya szelíd hangja, ahogy az evangéliumokat tanítja nekem. Mindig is szerettem Lukács szavait. „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik.” Szinte a fülem mellett hallom az atya hangját.
Egyre erősebben érzem, hogy ez a helyes döntés. Dühös vagyok, de lassan elúszik belőlem a harag. Emlékszem, az atya régen azt mondta: „Ökölbe szorított kézzel nem lehet sem imádkozni, sem kezet fogni, sem simogatni, sem ajándékot elfogadni, sem ajándékot továbbadni. Ezért tartja olyan fontosnak Isten igéje, hogy ha néha ökölbe rándul is a kezünk, mert olyan váratlan rúgás vagy ütés ért bennünket – és ennek ki vagyunk téve mindnyájan –, tanuljuk meg kisimítani az öklünket, esetleg a másikkal összekulcsolni, vagy áldásra kinyújtani.”
Szeretem Ervint. Hibázott. Igen. Nagyot. Érzem, a szívem azt diktálja nekem, kulcsoljam össze a kezem az övével és együtt megoldjuk ezt is. Ahogy az elmúlt harmincnégy év minden nehézségét is.
Felkelek, iszom egy nagy pohár vizet. Fél öt van. A fürdőbe megyek, megmosakszom, kifésülöm a hajam és a hálóba megyek.
Ervin az ágy szélén ül. Mellé telepeszem. Megfogom a kezét. Érzem, ahogy megszorítja az enyémet. Fejemet erős vállára hajtom.
– Igen. Nagyon nagy fájdalmat okoztál – kezdem csendben, érzem, ahogy kissé megrázkódik a válla. – Egész éjjel gondolkodtam. A férjem vagy, a társam. Megfogadtuk egymásnak, hogy jóban-rosszban. Hibát vétettél, de talán mindannyian hibázunk. Úgy érzem, meg tudok bocsátani neked. Szeretlek. És mindig is szerettük volna egy kislányt. Menjünk, hozzuk haza Matildát.
Ervin elengedi a kezem és az ágy mellé térdel, pont elém. Két tenyerébe fogja az arcom és mélyen a szemembe néz. Látom, hogy folynak a könnyei, zokogás rázza a vállát. Azt hiszem, sosem láttam még igazán sírni a férjem. Összecsókolja az arcom, aztán a kezem és közben azt suttogja, szeret.
Tudom, érzem, hogy a legjobb döntést hoztam.
Egy órával később, szépen felöltözve, kilépünk a házból. Megfogja a kezem. Eszembe jut, milyen rég sétáltunk már kézen fogva. Egymásra nézünk és így, egymás kezét fogva elindulunk Matildáért.
VÉGE
