Géza
- Pont mára? – kérdezem.
A hangom karcos és rekedt. Hosszú volt a tegnap éjszaka.
- Igen – feleli Vivike, a cég mindenese. – Józsi lebetegedett, valakinek teljesíteni kell a megrendelést.
- Nem mehetne Dezső? – kérdezem.
- Vidékre utazott a nagymamájához.
- Tomi? – kérdezősködöm tovább reménykedve.
- Gézuka! – sóhajt nagyot Vivi. – Tudom, hogy tegnap volt a haverod legénybúcsúja, és mivel már elképzeltem, hogy milyen állapotban lehetsz így kora reggel tizenegy húszkor, gondolhatod, hogy mindenki mást felhívtam már. Te vagy az egyetlen, aki kimehet a megrendelt címre.
- Bakker – mondom.
- Hát ebben egyetértünk. Tudom, hogy képes vagy formába hozni magad délután négyre – búgja Vivike a telefonba. – Vedd fel szépen a Mikulás-ruhádat és…
- Mikulásnak kell lennem? – csattanok fel.
- December hatodika van. Naná, hogy Mikulásnak kell lenned.
- Jaj! – nyögök. – Az olyan hülye jelmez!
- Ugyan már, Gézuka! Nagyon helyre kis Mikulás leszel! Már úton van hozzád a futár a jelmezzel.
- Sose voltam még Mikulás! – mondom.
- Hát most leszel. Nem mindegy, hogy épp minek kell beöltöznöd? A meló az meló, és kész.
- Jól van, jól van! – sóhajtok. – Diktáld le a címet, ahova mennem kell.
- Iringes, Szűz Mária utca 29.
- Szűz Mária?
- Az – helyesel Vivike.
- De hát Iringes majdnem 40 perc ide kocsival! – csattanok fel újra.
- Igen, annyi. Úgyhogy indulj el időben! Na, nemsokára ott a futár, te szépítkezz, aztán hívj fel, hogy sikerült a meló. Puszika! – hadarja Vivi és mire megszólalhatnék, már bontja is a vonalat.
- Ki volt az? – hallok meg egy szoprán női hangot mellőlem.
Felsikítok:
- Te meg, ki vagy?! – fordulok a másik felemre, ahol megpillantok egy nőt, akinek lehetetlen megállapítanom a korát. A haja olyan, mint egy madárfészek, elfolyt a sminkje, és ahogy mosolyog, látszanak kócos fogai.
- Brigitta! – mondja sértődötten. – Hát nem emlékszel?!
- Öööö…
- Azt mondtad, ma bemutatsz anyukádnak.
- Hogymivan?
- Igen – bólogat. – Hogy ma nála fogunk ebédelni.
- Az kizárt!
- Megígérted! – válik síróssá a hangja.
- Figyelj! – enyhülök meg. – Ez biztosan valami félreértés.
- Nem! Nem félreértés! MEGÍGÉRTED! – mondja hangosan, tagolva.
- Brigike… – kezdem.
- Brigitta! – korrigál. – Elmondtam tegnap, hogy mennyire utálom a Brigit meg a Brigikét, meg mindent. Brigitta. Így, simán.
- Rendben – sóhajtok. – Brigitta. Árvaházban nőttem fel, szóval nem is ismerem az anyámat.
- Hazudtál?! Te átvágtál engem?! – kiabál.
- Nem tudom. Nézd… Az van, hogy nem emlékszem semmire.
- FÉRFIAK! – üvölti, majd kipattan az ágyból, szembefordul velem, csípőre teszi a kezét, lenéz rám, és úgy folytatja: – Lecsapsz a legjobb haverod kezéről, aztán meg…
- MICSODA? – döbbenek meg.
- A Lali barátnője vagyok! Voltam.
- Jézusom! – ülök fel. A fejem úgy lüktet, mintha tíz dobolni tanuló gyerek verné benne a tamtamot.
- Na, ehhez neki biztosan semmi köze!
- De hát Lali barátnője Julcsi!
- Volt péntekig! De tegnap már szombat volt és akkor már én voltam.
- Egy nap leforgása alatt szakított Julcsival, megismerkedett veled és…?
- Hát… Gondolom, volt egy kis átfedés – vonja meg a vállát.
- Átfedés?
- Ja. Na, ne lovagoljunk itt a dátumokon. Éhes vagyok!
- Figyelj, Brigitta. Én nagyon sajnálom, de ez valami totális félreértés lehet.
Erre láthatóan kiakad, a fotelhez megy, előkapja a bőröndnyi táskáját, és lázasan keresgélni kezd benne. Kicsivel később egy mobiltelefonnal a kezében tér vissza az ágyhoz. Valamit pötyög rajta, aztán az orrom elé nyomja.
- Lapozd csak végig! – mondja.
Nézem a kijelzőt, amin egy fotó van. Az ujjammal lapozni kezdem.
- Jujj! – kiáltok fel a hiányos öltözékek és a sok ember láttán.
- Ugye! – feleli diadalittasan.
- Te jó ég! – rikkantok újra.
- Ja, hogy az – hajol ő is a kijelző fölé. – Ezek szerint a fiúkat is szereted.
- Mi?! Nem, nem! Ó, te jó ég, dehogy!
- Hát pedig ezek szerint…
- Ez csak… Nem is az van rajta. Sokan vagyunk!
- Szerintem elég egyértelmű – vizsgálja meg jobban a fotót.
- Nem!
- Ahogy gondolod. Nekem, mindegy – vonja meg a vállát.
- Soha többé nem fogok inni! – mondom határozottan.
- Na, ha nekem annyi tízezresem lenne, ahányszor ezt hallottam, milliomos lennék – kacag fel. – Látod? – hajol újra a képernyő fölé. – Az ott te vagy, meg én. Elég egyértelmű! Ezt pedig – lapoz tovább a kijelzőn – hazafelé készítettük. Szelfi – teszi hozzá, mintha én nem látnám.
- Értem – motyogom, miközben egyáltalán nem értem.
- Jó, hagyjuk is ezt! – kapja ki a kezemből a készüléket. – Akkor nem lesz ebéd anyukádnál? – néz rám.
- De hát mondtam… Nincs is anyukám.
- Hazug disznó!
- Sajnálom – mondom bűnbánóan.
- Sajnálod, sajnálod… Van bármilyen nőrokonod?
- Volt egy évig egy nevelőszülőm. Terézia.
- Jó, akkor menjünk hozzá ebédelni!
- Dehogy megyünk! Huszonöt éve nem is hallottam felőle!
- Hogy lehetsz ilyen szemét?! Hogy csaphattál be ennyire? – sírja el magát.
- Esküszöm, nem akartalak becsapni. Szerintem azt sem tudtam, hogy mit csinálok!
- Hát az pech, mert én meg belédzúgtam.
- Hogy mi?!
- Hát ez van. Sosem titkolom el az érzéseimet. Akkor nézzük, hogyan tovább.
- Brigitta! Én nagyon sajnálom, de nincs semmi tovább.
- Ezt nem teheted! – válik síróssá a hangja. – Nem baj, hogy elmarad az ebéd! Az se baj, hogy nincs anyukád. Hallottam, hogy Mikulás leszel délután. Elkísérlek!
- Mi? Nem, nem, szóba sem jöhet!
- Márpedig veled megyek! – mondja dacosan, miközben összefonja maga előtt a kezét.
