Terike
Béla áll az ajtóban egy malomkerék nagyságú virágcsokorral és azt kiabálja, hogy:
- Boldog születésnapot!
- Te meg mit keresel itt? – csúszik ki a kérdés a számon.
- Hát jöttem, hogy megköszöntselek, és hogy elmondjak valami fontos dolgot. Bejöhetek? – kérdezi, de nem várja meg a választ, már be is masírozik mellettem a házba.
Jobb híján követem a konyhába, ahova megy. Ott a pultnak dőlök és keresztbe fonom magam előtt a karomat.
- Van egy vázád? Letenném. Elég nehéz.
- Tedd az asztalra egyelőre – felelem.
- Lehetnél kedvesebb is! – mondja sértődötten, miközben a hatalmas csokrot a konyhaasztalra fekteti.
- Lehetnék, de nem akarok!
- Hát jó – vonja meg a vállát. – Pedig nagyon nagy hírem van.
Direkt nem kérdezem mi az, sőt még arra is ügyelek, hogy pókerarccal nézzek rá. Mindig is hatásvadász volt. Nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy azt lássa, bármivel is képes felkelteni az érdeklődésemet.
Kigombolja a kabátját, aztán őrületes lassúsággal a szék háttámlájára teríti. Mivel látja, hogy továbbra sem szólalok meg és nem is reagálok, így szól.
- Leülhetünk? Ez fontosabb annál, minthogy így állva közöljem a konyhában.
- Nem.
- Micsoda illatok! – vált témát hirtelen. – Mindig is pazar szakács voltál!
És mosónő és házvezetőnő és gyerekgondozó és titkárnő – fut át az agyamon, de továbbra is csendben maradok.
- Hát akkor… – jön végül kicsit zavarba, ami tőle elég szokatlan. – Úgy döntöttem, elhagyom Kittit, és visszajövök hozzád – böki ki végül széles mosoly kíséretében.
Nagyon nehezemre esik, hogy ne tátott szájjal bámuljak rá, ahogy az is, hogy ne kezdjek el vele kiabálni, hogy mégis, mit képzel! Inkább veszek egy mély levegőt és azt mondom:
- Nem.
- Tessék?! – néz rám teljesen döbbent arccal. – Most közöltem veled, hogy téged választalak, hogy visszajövök és rendezhetjük a házasságunkat és újra boldogan élhetünk együtt, te pedig azt mondod, hogy nem?
- Azt – felelem.
- Jó, oké – túr gyérülő, ősz hajába -, értem én, kissé váratlanul ért ez a hír. Semmi baj.
- Menj el! – mondom.
- Persze, muszáj lesz. A cuccaim még ott vannak. Elhozom őket.
- Szóba sem jöhet! Menj, ahova akarsz, de ide nem jöhetsz!
- De hát ez az én házam is! – csattan fel.
- Technikailag. Még.
- Hogy érted, hogy még? – néz rám döbbenten.
- A vagyonmegosztás is hamarosan lezárul, és akkor már nem lesz a te házad IS – nyomom meg az utolsó szócskát.
- De most még az, úgyhogy jogomban áll visszajönni!
- Meg ne próbáld! – jövök dühbe.
- Jaj, Terikém – lép közelebb hozzám. – Megértem, hogy váratlan neked ez a dolog, de nem is baj, mert születésnapi meglepetésnek szántam. Este visszacuccolok, aztán elviszlek egy pazar születésnapi vacsorára, utána meg elmegyünk egy hajóútra. Már be is fizettem rá. És szépen rendezzük ezt a mi szerelmünket.
- Nekünk a közös vagyonon kívül nincs már mit rendezni. Most pedig vedd fel a kabátodat és menj el!
- Hát remélem, estig észhez térsz, mert én bizony jövök! – feleli sértődötten, miközben belebújik a kabátjába. – Ezt ne felejtsd el vázába tenni – néz a virágokra, miközben begombolkozik.
- Szerintem meg ne felejtsd itt ezt az asztalon! – nyomom a kezébe a hatalmas csokrot.
- De hát neked hoztam!
- Nekem nem kell!
Miközben tovább méltatlankodik, kiterelem a konyhából, egészen az ajtóig, amit kitárok és kitessékelem rajta virágostól együtt. Becsapom utána az ajtót és háttal neki támaszkodom.
- Nyilván elment az esze! – mondom ki hangosan, aztán veszek néhány mély levegőt, hogy megpróbáljak megnyugodni.
Ekkor újra megszólal a csengő és felhorgad bennem a düh.
Már megmondtam, hogy tűnj el innen! – tépem fel az ajtót, aztán ahogy meglátom, ki áll a küszöbön, el is szégyellem magam.
