Rebecca Marshall az íróasztalanál ült és tökéletesre manikűrözött kezeivel épp az utolsó sorokat gépelte a füzetéből, abból a szövegből, amelyet nem rég a főnöke diktált le neki.
Önmagához képest szokatlanul vidámnak tűnt. Amikor végzett felkelt és a mosdóba ment. Miközben kezét mosta, belenézett a tükörbe és elégedetten a tükörképére mosolygott. Hamarosan véget érnek a megpróbáltatásai és mérhetetlenül gazdag lesz! Megfésülte festetlen, egyenes szálú haját, beletúrt kicsit és elfintorodott. Alig volt haja. Hiába a sok hajemelő spray meg vitaminkúra, csak nem akart megerősödni. Vékony ajkaira egy kis szájfényt kent és visszament az irodába. Elrendezte a bejövő postát, iktatta a leveleket, megválaszolt pár bejövő emailt, kijavította a főnöke által készített prezentációt és meglepetten vette észre, hogy már dél van. Az ebédlőbe sietett és megmelegítette a magával hozott ételt. Épp leült az asztalhoz, amikor belépett az elnök titkárnője, Julia My.
- Hello Rebecca! – Köszönt rá a csinos barna lány.
- Hello Julia! – Válaszolt kötelességtudóan.
- Hogy lehet, hogy ilyen egészségtelen ételeket eszel – mutatott Rebecca tányérjára, amelyen nagy adag spagetti volt, sok szósszal és még több sajttal –, és mégis ilyen hihetetlenül vékony vagy?
Rebecca kissé zavarba jött és nem tudta, hogy mit is kellene felelnie. Valóban nagyon vékony volt –, amit ő amúgy utált. Hiába evett bármennyit képtelen volt hízni. 168 centis magassághoz mindössze 45 kiló volt. Nem volt melle, nem volt kerek popsija, a lábai, mint két piszkafa, és kiálltak a csontjai.
- Alkatilag ilyen vagyok – válaszolta végül –, nem tudok hízni.
- Mázlista! – mondta Julia, miközben elkezdte villájára szedni a szegényes salátáját. – Én meg állandóan fogyókúrázom.
- Nagyon csinos vagy – felelte Rebecca.
Julia hangosan felnevetett.
- Hát persze, viszont ezért cserébe évek óta nem ettem egy jót, állandóan számolom a kalóriákat, a szénhidrát és zsírmennyiségeket, a glikémiás indexet, és napi másfél órát keményen edzek…
Fogalma sem volt Rebeccának, hogy mit felelhetne erre, ezért inkább felállt és azt mondta:
- Vissza kell mennem, Mr. McCharty egy órakor értekezletet tart, és nekem kell vezetni a jegyzőkönyvet.
- Aha – mondta a másik lány, lenyelve a salátáját –, a kis törtető Mr. McCharty! Alig várja, hogy Mr. Brown nyugdíjba menjen. Tudtad, hogy a székére pályázik?
Rebecca végképp zavarban volt.
- Ööö… én nem… nem is tudom… én nem foglalkozom ezekkel a dolgokkal.
Julia újra felnevetett.
- Hát pedig kellene aranyom, mert ha Mr. Brown nyugdíjba megy és a Te Mr. McChartyd lesz az elnök, vagy megtart engem, mint titkárnőt, vagy téged vesz maga mellé oda is… Lássuk be azért nem mindegy.
- Nekem mindegy – vágta rá gyorsan. – Ne haragudj, mennem kell – állt fel az asztaltól, aztán sietve elhagyta a konyhát.
Ó, ha tudná ez a beképzelt liba, hogy neki aztán tényleg teljesen mindegy! Mire ez az egész lezajlik, ő már rég a tengerparti házában lesz és soha többé nem kell dolgoznia.
És miközben erre gondolt, eszébe jutott az elmúlt három hónap minden eseménye.
