Egy szeptemberi késő este, amikor a főnöke még bent tárgyalt, és ezért kénytelen volt ő is az irodában maradni, McHarty kávét kért tőle, ő meg főzött egyet, aztán bevitte neki, és a tárgyalópartnerének a pazarul berendezett irodába. Becsukta maga mögött a párnázott ajtót, aztán visszaült az asztalához. És akkor vette észre, hogy a főnöke nem kapcsolta ki a telefont.
Előbb automatikusan ki akarta nyomni a hívást, de ahogy nyúlt a készülék felé, meghallotta azt a bizonyos két mondatot:
- Rendben Mr. Fishman, én elintézem, hogy a klubjuk megkapja az 500.000 dolláros támogatást a stadionépítéshez, hiszen megvan rá a megfelelő céges alapunk. Ugyanakkor gondolom, ön viszonozni fogja nekem ezt a szívességet.
Rebecca keze megállt a levegőben és hegyezni kezdte a fülét.
- Természetesen Mr. McCharty. A szokásos módon. 20% – hallatszott a hangszóróból.
- Mr. Fishman… Erre a pénzre legalább öt másik klub adta be a pályázatát. Vannak, akik sokkal hálásabbnak mutatkoznak…
- Ööö… mennyire?
- Mondjuk harmincötszázaléknyira…
Csend lett.
Rebecca gondolatai őrült sebességgel pörögtek, aztán hirtelen megértette, miről is van szó.
- Rendben, Mr. McCharty… beszélek az elnökséggel és pár napon belül újra felkeresem önt – hallotta a hangszóróból a másik férfi hangját.
- Nagyszerű! De ne itt találkozzunk, hanem…
Rebecca remegő kézzel kikapcsolta a telefont, és gyorsan a munkájába mélyedt, de gondolatai egészen máshol jártak. 500.000 dollár 35%-a, az 175.000 dollár. És az idei keret a sporttámogatásokra 5millió dollár…. Annak a 35%–a… Kezét a szája elé kapta. Úristen, az 1millió 750 ezer dollár! Gondolatai sebesen jártak, és már épp körvonalazódott a fejében egy terv, amikor nyílt az iroda ajtaja, és megjelent a főnöke és Mr. Fishman.
- Kísérje ki az urat! – adta ki McCharty az utasítást, anélkül, hogy Rebeccára nézett volna.
- Igenis, Mr. McCharty! – állt fel a lány és kedvesen mosolyogva a lifthez kísérte Mr. Fishmant.
- Mára befejeztük. Elmehet! – mondta a főnöke, amikor visszaért, és választ sem várva pökhendien az irodájába vonult.
Pár perccel később Rebecca hazaindult. Végig a metrón csak számok pörögtek a fejében. Öt éve volt McCharty titkárnője. Az elmúlt években rengeteg sporttámogatást fizettek ki. Pontosan utána tud nézni mindennek, hiszen ő intézte a levelezéseket, és ő készítette el a prezentációkat, amelyekben a különböző gyűléseken erről a főnöke beszámolt. Alig várta, hogy másnap utána nézhessen. Másfél óra alatt ért haza. Megállt a vörös téglás ház előtt az étterem bejárata előtt: Caribi specialitások hirdette a tábla.
Ja, gondolta Rebecca – büdös halak. Folyton felszivárgott az ételszag a lakásába. Fél éve költözött ide. Szívből utálta ezt a helyet. A lakás egy kis lyuk, papírvékony falakkal, lentről feljött a kaja szag, az ablaka alatt ment a vasúti híd, amelyen folyton vonatok dübörögtek. Zaj volt, büdös, kosz és bárhogy takarította is a kis lakást, az csak egy ócska patkánylyuknak nézett ki. Előtte bent lakott Manhattanben egy pici garzonban. Az legalább jó helyen volt és bármennyire is kicsi volt, de szép bútorokkal rendezték be, ragyogott a tisztaságtól, rendes szomszédai voltak, és ki mert menni este az utcára. Itt, Brooklynban a Liberty Ave–n nem volt tanácsos éjjel az utcán mászkálni. De hát azt a garzont elveszítette. Egy férfi miatt.
